Vég(h)tisztesség

GALLOV REZSŐGALLOV REZSŐ
Vágólapra másolva!
2002.12.28. 20:13
Címkék
A szóban forgó halott nem rokonom, hozzátartozóm, valójában az is túlzás lenne, ha barátomnak nevezném. Tulajdonképpen még magamnak is meg kell magyaráznom, hogy miért írok róla éppen én, személyesen végtére is nem tartozom neki ezzel a búcsúfélével, vagy – amint a betűjátékos cím jelzi – végtisztességgel. Az a zárójelben tett, s első látásra zavaró extra h betű egyébként úgy került a szóba, hogy a temetetlen hamvak gazdáját Végh Gyulának hívták. Ha közelről nem is ismertem, kedveltem, mert mosolygós volt, szeretett dolgozni, hűségesen szolgálta vagy negyven esztendeig a Magyar Távirati Irodát, hosszú ideig helyettes vezetőként a sportrovatban. Gyakran tudósítottunk ugyanarról az eseményről, így hát nyugodtan mondhatom: kevesebb is volt meg több is, mint barát – kolléga.Végh Gyula sohasem volt erős és hatalmas, inkább vézna, de inas, szívós alkat, hallatlanul szorgalmas, megbízható újságíró, remek értője a sport bonyolult világának. Megbecsülésnek és tiszteletnek örvendett, amíg köztünk dolgozott nyugdíjba vonulásáig…Nem tudom, lehet-e a sorsot kegyesnek ítélni, ha hosszú öregséggel áld meg, ám ha a lassú elmúlásnak ezek a lélekhervasztó évei az elfelejtettség süket magányában, a csaknem tökéletes elhagyatottságban telnek?… Végh kolléga a zebegényi szociális otthonban hunyt el nyolcvanesztendős korában. S mintha csak valami véletlen folytán élt volna még mindig, mint akinek régen illett volna már itthagynia az élő világot, a maga hibáján kívül ugyan, de szinte észrevétlenül távozott, hiszen réges-régóta eltűnt már mellőle minden barát, rokon és kolléga. Talán ezért is ágált bennem a lelkiismeret, hogy miután megtudtam, mi történt, szóvá akartam tenni lehangoló utolsó és érdemtelenül elszenvedett kálváriáját, amelyből ráadásul az is kiderül, hogy még méltatlanabb sors várt rá – ha lehet ezt így mondani – a halála után…A kies Zebegényből az ottani szociális otthon gondnoka lelkiismeretesen szerteküldte a hivatalos halotti jelentést, válasz azonban sehonnan sem érkezett. A temetés csak halasztódott.Végh Gyula urnába helyezett hamvai ott várakoztak a szociális otthon raktárának megkülönböztetett "halotti polcán”, s úgy tűnt, hogy immár az öröklét porszerű állapotában végtelen türelemről tehetnek időtlen időkig tanúságot. Hétköznapi drámáinkban gyakorta a véletlen a rendező. Szekeres Istvánhoz, a Magyar Sportújságírók Szövetségének elnökéhez így jutott el végre a sajtó hajdani közismert munkásának úgymond utolsó, elintézésre váró ügye.Karácsony elején a szövetség vállalta a temetés költségeit, s találta meg ekként Végh Gyula valahára a végső nyughelyét a szobi felső temetőben, ahová ki-kilátogathatnak hozzá legalább a szociális otthonban hagyott sorstársai, hogy amíg nem követik, ápolhassák a sírját… Gyászbeszéd nem volt, Szekeres egymagában állt ott, kinek is beszélt volna?A végtisztesség késedelmes megadásáért utólag itt kérek elnézést, egyáltalán, ha van kitől.Karácsony előtt temették, de hát a karácsony éppenséggel a születés, a szeretet, az öröm ünnepe… Nem illett volna, úgy véltem, keserű szavakat ejteni ilyen fennkölt ünnep hangulatában a kollegialitásról, a hivatás megbecsüléséről és magáról a kegyetlen, sajnos jellegzetesen rideg mai történetről, amikor, lám, az újságírók toborzásában – legyen az elektronikus vagy írott műfaj – fontos szempont egy-egy valóságshow-ban nyújtott "alakítás”.Meg hát, azt is tudtam, Gyula tud várni, a megkésettség már aligha lepheti meg… Karácsonykor temettük, ám bármennyire is hihetetlen – már a nyár végén meghalt…
Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik