Csollány Szilveszter tele van kérdésekkel

A megbeszéltek szerint Nagytarcsán találkoztunk volna. Az új házban, amelynek terveiről, készülési fázisairól rengeteget hallhattunk Csollány Szilvesztertől a versenyek és az edzőtáborozások során, és amelyről már a sydneyi olimpia óta álmodozott újdonsült világbajnokunk.
Aztán a helyszín változott.
És ez megbocsátható.
Szilveszter ugyanis csak kedden este ért haza Debrecenből, s útja egyenesen felesége szülei házába vezetett, ahol már az egész család nagy izgalommal várta őt. Amikor betoppanunk a rákospalotai családi házba, idilli állapot fogad. Az anyós a tűzhely körül sürög, a többiek körbeülik a vacsorázó-asztalt, ahol minden megtalálható, mi szem-szájnak ingere. Külön ünnep ez mindannyiuk számára, még Szilveszter sógora, a Dél-Afrikában edzős- ködő Miklós is hazajött, hogy szemtanúja lehessen Szilas – mert otthon is mindenki így szólítja őt – világbajnoki győzelmének.
Miklós egyébként kulcsszerepet játszott Csollány Szilveszter életében. A két fiú egykor csapattárs volt az UTE-ban, s Szilveszter ennek köszönhetően figyelt fel az edzőtárs csinos húgára, Szilviára. Azóta tizenkét esztendő telt el, kislányuk, Szimóna ma már ötéves, és a világért meg nem szabadulna a kezében tartott karfioltorzsától és attól a neonzöld színű, meghatározhatatlan valamitől, amelyen keresztül játékból telefonbeszélgetéseket folytat.
– Nem mondod?! És miért? – pózol a kis hölgy, aki láthatóan élvezi, hogy minden szempár rámered, de játékának valós alapja is van, hiszen az elmúlt fél évben szinte csak telefonon tudott értekezni édesapjával, aki edzőtáborból edzőtáborba, versenyről versenyre utazott.
– Néha már komolyan úgy érzem, hogy Szimi olyan, mintha elvált szülők gyermeke lenne – mondja félig komolyan, féli viccesen Szilvia, a feleség. – Az elmúlt időszakban nem sokat láttuk Szilast, hétvégékre tudott csak hazajönni, és csak akkor tudott egy picit együtt lenni a család.
– Szilvi, ne panaszkodj már! – inti le édesapja.
– Ezt nem panaszkodásképpen mondom, ez a realitás – válaszol az asszony. – Az emberek azt hiszik, ha valaki sikeres a pályáján, a civil élete is ugyanolyan tökéletesen csillogó. Azt igazából senki sem tudja, hogy ez mind a két oldalról mennyi lemondással jár együtt.
És Szilveszter lehorgasztott fejjel bólogat, majd óvatosan megfogja felesége kezét.
– Valóban mindannyiunk számára nehéz volt ez a világbajnokság – teszi hozzá az újdonsült világbajnok. – Nekem a nagy nyomással, az elvárásokkal kellett megküzdenem, fizikailag és lelkileg is talán ez volt a legnehezebb felkészülésem. Ôk pedig – mutat a családjára – igazából azzal tudtak segíteni, hogy biztosították a teljes nyugalmat számomra. Tudom, hogy Szilvinek sem volt könnyű ez az időszak. Májusban költöztünk be a házunkba, amelyet együtt álmodtunk meg, ám én igazából a ház szépítésében, csinosításában nem tudtam részt venni. Sőt, a feleségem számos olyan feladatot oldott meg egyedül, amelyet normális esetben nekem kellett volna ellátnom, ezért büszke is vagyok rá.
Ez a világbajnokság különleges volt mindannyiuk számára. Egyrészt a családban mindenkitől végtelen türelmet és odafigyelést követelt meg a felkészülés, másrészt pedig soha ilyen mértékben nem tapasztalták még, hogy valójában mit is jelent a siker a magyar emberek számára.
– Ahogy közeledett a világbajnokság, láttam, ha telefonon beszélgettünk, hallottam a hangjában az idegességet – mesélte Szilvia. – Elmondta, hogy nagyon fél, és sokkal nehezebb helyzetben érzi magát, mint az olimpia előtt. Ez, amikor november elején leköltöztek Debrecenbe edzőtáborozni, csak hatványozódott, és én azt hittem, ha mellette vagyok, segíteni tudok abban, hogy oldjam ezt a feszültséget. Persze, Szilas óva intett, jobb ha nem látom őt ilyenkor, mert türelmetlenebb, idegesebb és zárkózottabb. És igaza lett! Amikor hétvégére lementünk meglátogatni őt, elviselhetetlen volt! – nevet Szilvia.
Eközben Szimóna önállósítja magát. Édesapja aranyérmét a nyakába veszi, meghajol a tükör előtt, megigazítja kis hajráfját, majd magyarázni kezd.
– Tudod, én láttam ám az aput, és nem a tv-ben ám, hanem Debrecenben – dicsekszik, majd amikor azt próbáljuk meg kiszedni belőle, hogy mit érzett akkor, amikor több ezer ember egyszerre tapsolt és kiabált az ő apukájának, egyszerű választ ad.
– Jaj, hát majd megsüketültem – sóhajt fel Szimóna. – Én egyébként nem kiabáltam, csak figyeltem. Álltunk anyával és néztük, hogy mi történik…
A szülők mosolyognak. Hiszen Szimóna még nem érti, csak érzékeli azt, ami körülötte zajlik. Úgy, ahogy a sydneyi olimpián is két évvel ezelőtt. A család a televízió előtt nézte végig Csollány Szilveszter győzelmét és a nagy örömtől természetesen mindenki sírva fakadt a szobában. A kislány csak azt látta, sír a család, s percekig tartott, amíg megértették vele, hogy nem történt semmi baj.
Egyébként Szilvia is most először látta ilyen körülmények között a férjét.
– Amikor az emberek elkezdtek kiabálni a csarnokban, libabőrös lettem – idézi fel a szombat estét. – Olyan volt az egész, mint egy film, teljesen a hatása alá kerültem. Amikor Szilas leérkezett és a levegőbe csapott a kezével, körbenéztem a csarnokban, és láttam az emberek arcán azt az eufóriát és boldogságot, amit ő adott nekik a gyakorlatával. Akkor értettem meg minden idegességét, és akkor éreztem meg igazán az ő felelősségét. Amikor néztem a gyakorlatát, én nem tudtam eldönteni, hogy ezzel nyerni tud-e vagy sem. Pedig egy picit értek a tornához, hiszen amikor az atlantai olimpia előtt az Egyesült Államokban éltünk, én segítettem a felkészülését.
– Igen, Szilvi volt az, aki számolta, hogy elegendő ideig kitartom-e az erőelemeket – teszi hozzá Csollány. – Az elején elmagyaráztam neki: a karomat hogy kell tartani, az egyes elemeknél mit kell figyelnie a testemen, és ha valami nem volt jó, ő nagyon is kritikusan véleményt formált. Néha már kezdtem elkeseredni.
– Egyébként állítom, hogy az Egyesült Államokban eltöltött évek voltak a legjobbak – folytatja Szilvia. – Mindketten dolgoztunk, ő ráadásul még készült az olimpiára is, mégis sokkal több időt tudtunk együtt tölteni, mint mostanában. Teljesen egymásra voltunk utalva, csak egymásra számíthattunk, és ez nagyon szépen összekovácsolt bennünket. Szimóna is ott fogant meg – mosolyog Szilvia, aki elárulja, néha nagyon vágyik erre az időszakra az életükből.
– Tudja, Szilvinek van egy listája – nevet Csollány. – A listán azok a helyek szerepelnek, ahová még nem mentünk el együtt. Nemrégiben felhívtam, hogy írja fel a papírra Lappföldet is, mert láttam egy jó kis filmet róla. Legutóbb kilencvennégyben Görögországban nyaraltunk hosszabb időt közösen, ma már az is nagy dolognak számít az életünkben, ha kettesben vagy hármasban el tudunk menni vacsorázni.
És ez valóban így van. Csollány ugyanis csütörtökön reggel ismét szedelődzködött és elutazott Stuttgartba a Világkupa-döntőre, majd december közepéig különböző bemutatóversenyeken lép fel Németországban. Hogy miért? Ez a munkája, ebből él meg a család, ebből épült a ház Nagytar-
csán, és valahogy ebből kell megalapozni az egész jövőjüket.
– Nagyon szeretem a tornát – mondja csak úgy maga elé nézve Csollány. – Több mint húsz éve versenyzem már, ismerem ezt a közeget, tudom, hogy kitől mit várhatok és ami legfontosabb: kiszámítható számomra ez a pálya. Csak azzal is szembe kell néznem, hogy közben harminckét éves lettem. Hogy mit hoz számomra a jövő? Nem tudom. Most úgy érzem, fél lábbal itt és fél lábbal már a nagybetűs életben vagyok. És ez a helyzet elriaszt. Maradnék is, de nem tudom, hogy képes vagyok-e még bevállalni a kemény felkészüléseket, hogy fejben és testileg végig tudom-e csinálni az elkövetkező két esztendőt az olimpiáig és hogy tudok-e segíteni a csapatnak az olimpiára kerülésben. Mennék is, de megvallom, egy kicsit félek az élettől. Soha életemben nem csináltam mást, csak tornásztam. Azt viszont tökéletesen. Olimpiai, világ- és Európa-bajnok vagyok, teljesnek mondható a pályafutásom. Mégis tele vagyok kérdésekkel…

Fotók: FARKAS JÓZSEF, MEGGYESI BÁLINT, NÉMETH FERENC