Két szép évtized, keserű búcsú

– Mi volt az első gondolata, amikor megtudta, a Dunaferrnél a többség már nem Szabó Józsefet akarja az elnöki székben látni?

– Akkor, ott, szinte fel sem fogtam, hogy mi történt – válaszolt Szabó József. – Ültem a helyemen, a teremben csend, nyugalom volt, aztán egy pillanat alatt tudatosult bennem, az a huszonkét szavazat, amit kaptam, kevesebb a megválasztásomhoz szükséges huszonkilencnél. Nem mondhatom, hogy iszonyatos tragédiaként éltem meg a történteket, ám amikor vége lett az összejövetelnek, már sejtettem, jól szervezett akció áldozata lettem. Mondom ezt azért, mert a küldötteknek megvolt a lehetőségük arra, hogy más jelöltet is állítsanak, és ha ezt teszik, az feltétlenül bátrabb kiállás lett volna a részükről.

– A kívülálló azt gondolná, az elnöki posztra vagy az elnökségbe jelölt személyek azért előzetesen tájékozódnak az erőviszonyokról…

– Az volt számomra a kellemetlen, hogy a választás előtt semmilyen lobbit nem szerveztem a saját érdekemben. Barátilag többen figyelmeztettek, hogy mások ugyanakkor ezt teszik ellenem. Amikor megkérdeztem a jelölőbizottság elnökét, hogy van-e rajtam kívül más jelölt, a válasz nemleges volt. Vagyis joggal gondolhattam, hogy bár ellentétek, viszályok mint mindenütt, nálunk is vannak, a közös munka folytatódhat.

– Csalódott egyes emberekben?

– Ezt így nem mondanám. Ez a húsz év annyi örömöt, emléket, emberi kapcsolatot hozott, hogy csalódásról nem beszélhetek. Az biztos, hogy a közgyűlés éjszakaján nem aludtam, hanem arra gondoltam, milyen úton megy tovább az egyesület.

– Ha jól sejtem, húsz évvel ezelőtt, amikor megválasztották a dunaújvárosi sport első emberének, még nem sejtette, milyen emlékezetes sikerek részese lesz majd.

– Annak idején az úszószakosztály vezetőjeként azért lettem az egyesület elnöke, mert a városi vezetők azt gondolták, az NB III-ba visszacsúszott labdarúgók az én irányításommal viszsza tudnak kerülni az élvonalba. És milyen az élet, most a futballisták lettek egyes embereknél az első számú célpontok… De, hogy a kérdésre is válaszoljak: valóban csodálatos eredményeket élhettünk meg közösen Dunaújvárosban. Kiemelni közülük egyet sem akarok, az egész történet a sikerekkel és kudarcokkal együtt kerek. Ha azt mondom, hogy Csollány Szilveszter olimpiai bajnok lett, hogy Malomsoki Sándor világbajnoki címet nyert kenuban, és hogy a szintén tornász Supola Zoltán bajnoki címek garmadáját hozta, akkor van mire büszkének lenni. Ráadásul az utóbbi négy évben valamennyi csapatsportágunkban, vagyis a női és férfi kézilabdában, a röplabdában, a jégkorongban és a futballban is bajnokságot tudtunk nyerni, azaz talán nem túlzás kijelenteni, ez igazi sikertörténet volt. Éppen a napokban néztem a városi televízióban egy bejátszást arról, amikor a futballistákat Trondheimben egy hajszál választotta el a BL-főtáblára jutástól. Dunaújvárosban több ezer ember a főtéren egy kivetítőn nézte ezt a meccset, és amikor eldőlt, hogy nem sikerült a bravúr, "Szép volt, fiúk!” rigmussal búcsúztatták a csapatot. Ezek a hangulatok kitörölhetetlenül megmaradnak az emberben…

– Azért azt sem tagadhatja, hogy mostanság nem éppen ideális a viszony az egyes szakosztályok között.

– Egyet nem szabad elfelejteni. Ha bajnokságot akarok nyerni mondjuk a labdarúgókkal, akkor nem az úszókhoz kell igazítanom a fizetéseiket, hanem a Fradi, az MTK vagy éppen az Újpest játékosainak a keresetéhez. Való igaz, sok sportolónk nem keres úgy, mint a csapatsportágak képviselői, különösen a futballisták, és ez a probléma óhatatlanul ellentéteket szült. Ráadásul a viszony a csapatsportágak sportolói között sem ideális. Dunaújvárosban a röplabdázók, a kézilabdázók vagy a jégkorongozók jövedelme az országos átlagnál magasabb, és ha ez tudatosul bennük, akkor rájönnek, még mindig jó Újvárosban sportolni…

– Ahogy hírlik, a főszponzor, a Dunaferr Rt. a korábbi anyagi juttatás töredékét kívánja sportra fordítani a jövőben.

– Valóban, kétezerháromra négyszázmilliós támogatást szavaztak meg az összes sportágra, ez az éhenhalástól óvja meg az egyesületet. Ugyanakkor azt sem bánnák, ha szakosztályok szűnnének meg… Ehhez a nevemet soha nem adnám, nem véletlenül voltak hatalmas vitáim a vasmű vezetőivel. A támogatás drasztikusan csökken, a létesítményeket át kívánják adni az államnak, amit aztán nekünk bérbe kellene vennünk. A költségek közül a feleslegesnek vélt kiadásokat ki akarják iktatni, ám tudni kell, mindez a vasmű jelenlegi helyzetében semmit sem old meg.

–Kilencven napon belül rendkívüli közgyűlést kell kiírni, hogy ott válasszák meg az új elnököt. Jelölteti magát?

– Ezt még nem döntöttem el, az azonban biztos, hogy még egy pofonba nem akarok belefutni…

– Azért a különböző dunaújvárosi sportesményeken Szabó Józseffel a jövőben is találkozhatunk?

– Ez természetes, mert bár a pozícióm megszűnt, a kötődésem a klubhoz és a szakosztályokhoz nem változott…