Futballozni? Csak fanatikusan!

A kíváncsiság nagy úr, így megkérdeztem az arcra nagyon ismerősnek tűnő férfit, mi az oka, hogy egyetlen Egervári Sándor-féle tréninget sem mulaszt el.
És akkor, amikor bemutatkozott, egyből összeállt a kép.
Kicsit ugyan öregedett, de magabiztos fellépéséből, dinamizmusából néhány szó után rögvest ráismerni Pintér Sándorra, a hetvenes, nyolcvanas évek Budapesti Honvédjának és a válogatottnak korszakos egyéniségére.

Nem lett sértődött ember

– Mi célból tölt heti hét napot az MTK-pályán, legyen szó tréningről, barátságos avagy tétmérkőzésről?
– Három hónapja járok ki a Hungária körútra – felelte Pintér Sándor. – Egyrészt azért, mert rengeteg szabadidőm van, és megtehetem, másrészt azért, mert imádom a labdarúgást, és egy edzésből legalább annyit tanulhatok, mint egy éles mérkőzésből.
– Remélem, nem bántom meg a kérdéssel, de miért akar tanulni még, hiszen ha jól tudom, mostanában már nem edzősködik?
– Pillanatnyilag valóban nem, de vannak még terveim a labdarúgásban, és ehhez állandóan képeznem kell magam. Kevesen tudják, de megszereztem az UEFA A-licencet is, és állandóan képzem, fejlesztem magam, mert csak így tudok majd elvállalni teljes nyugalommal egy komoly felkérést. Amúgy terveim között szerepel, hogy elkezdem a Pro-licences tanfolyamot is, ezeken az UEFA-rendszerű tanfolyamokon ugyanis rengeteget lehet tanulni.
– Ha jól emlékszem, utoljára Pomázon és Pilisvörösváron edzősködött, sőt utóbbi csapatot ön juttatta fel az NB II-be. Generációjának kiemelkedő játékosa volt, 1977-ben az Év Labdarúgójának választották, meghívót kapott a világválogatottba, látszik, hogy komolyan veszi a szakmát, mégis miért nem kapott még soha felkérést komolyabb csapattól? Furcsa, hogy a válságban lévő Kispestnél fel sem merül az ön neve, miközben egymást váltják a trénerek a kispadon…
– Két-három évvel ezelőtt hívtak a Honvédhoz, ahol egykori játékostársammal, Pál Józseffel dolgoztunk volna együtt, de nem lett semmi az ügyből. Gondolom, nem bíztak eléggé az új emberben, és inkább egy kipróbált edzőt szerződtettek. Annak tudatában, hogy az életemet adnám egykori klubomért, különösen fájó látni, ahogy azóta vergődik a csapat.
– Nem bántja, hogy eddig még soha nem kapta meg a lehetőséget arra, hogy bizonyítsa: edzőként legalább annyira a kisujjában van a szakma, mint egykor a futballpályán?
– Egyáltalán nem bánt ez, mert hiszek magamban, s tudom, hogy előbb-utóbb megkapom a lehetőséget. Márpedig onnantól kezdve nem lehet gond, ugyanis biztos vagyok benne: nincs az a játékoskeret, amiből ne tudnám kihozni a maximumot.
– Nem lehet az a baj, hogy pályafutása után hosszú évekre eltűnt a labdarúgásból? Mindig is érdekelt, hogy mi lehetett ennek az oka…
– Súlyos sérüléseim miatt tört ketté idejekorán a karrierem. Mindez nagyon komolyan megviselt, és bizony a csalódást nagyon nehezen hevertem ki. Amikor már sokat voltam sérült, tudtam, hogy előbb-utóbb fel kell készülnöm a civil életre, és ezért nyitottam egy autófényező műhelyt. Nem tagadom, hogy abban az időben nagyon fájt, ha futballt láttam, mert semmi másra nem vágytam jobban, mint hogy újra játszhassak. Szép lassan azonban beforrtak a lelki sebek és rájöttem, hogy az én életem a labdarúgásról szól, ami nélkül nem tudok meglenni. Újra vannak terveim, céljaim, és ezért ülök itt a Hidegkuti-stadion lelátóján immár három hónapja.

Keménység és humor

– Miért éppen az MTK edzéseire jár? Ehhez van valami köze annak, hogy a Honvédban egykor együtt futballoztak Egervári Sándorral?
– Még ha csak együtt futballoztunk volna… Az óvodából ismerjük egymást, aztán egy iskolába is jártunk, majd együtt futballoztunk a korosztályos csapatokban, sőt egy helyen voltunk katonák is, a hadseregtől pedig egyszerre kerültünk a Budapesti Honvédhoz. Idehaza a legtöbbet Egervári Sándortól lehet ellesni, nem véletlen, hogy bárhol is edzősködött eddig, ott a jó kollektíva és a bajnoki cím garantált volt.
– És milyen edző szeretne Pintér Sándor lenni?
– Játékos-pályafutásom alatt igen szerencsés voltam, hiszen kiváló edzőkkel dolgozhattam együtt. Lakat Károly és Tichy Lajos nagy hatással voltak rám, mindkettőjüktől rengeteget tanultam. És hogy milyen tréner szeretnék lenni? Céltudatos, a győzelemért fanatikusan dolgozó edző, aki a pályán és a foglalkozásokon keményen követel, ám ha arról van szó, humorral képes feloldani a feszültségeket. Szerintem a mai magyar labdarúgókat igenis lehet motiválni, és téves az az elképzelés, hogy a mi futballistáink nem szeretnek dolgozni, edzeni. Csak a kulcsot kell megtalálni hozzájuk, és hiszem, hogy lehet eredményt elérni egy hazai klubbal is.
– Az ön idejében azért más volt a helyzet, hiszen a Honvéddal és a válogatottal is voltak kiemelkedő eredményei a nemzetközi porondon. Manapság azonban már megváltoztak a realitások, mi több, megváltoztak a motivációk.
– Való igaz, 1978-ban még szerepeltem a világbajnokságon, a Honvéddal legyőztük négy nullra az akkor fénykorát élő Ajaxot, százezer néző előtt vertük a San Siróban az Intert, és folytathatnám a felsorolást. Szerintem a magyar futball nem olyan rossz, mint amilyennek sokan beállítják, és az sem igaz, hogy a játékosok lusták. Akarnak ők, csak éppen a jobb szemléletet kell velük elsajátíttatni. A mi időnkben a legnagyobb cimborák voltunk a csapattársakkal, ám amint kifutottunk a pályára, számunkra megszűnt a külvilág. Tizenegy Honvéd-mezbe bújt fanatikus játszott extázisban kilencven percen keresztül. Ez csak így működik, csak így lehettünk partiban például a Bayern Münchennel, amelyben már akkor is nemzetközi sztárok szerepeltek. A futball sport, márpedig jól sportolni csak fanatikusan lehet.
– A pályafutása irigylésre méltó: ön szerint mennyit számít egy edző kvalitásaiban, hogy korábban harminckilencszeres válogatott labdarúgó volt?
– Nagyon-nagyon sokat. Nyilván lehet példának állítani olyan szakembert, aki különösebben nagy játékosmúlt nélkül vitte sokra, de a legnagyobb edzők az egykori labdarúgókból lesznek. Egy szakvezető ugyanis a játékosok fejével is gondolkozhat, és nagyon fontos, hogy mindig úgy bánjon a futballistáival, hogy tisztában legyen azzal, annak idején ő miként élte volna meg az adott szituációt.

Nem szeret feltűnősködni

– Mikor járt utoljára Kispesten?
– Alkalmanként kimegyek a csapat hazai meccseire, de ez nem mindig okoz felhőtlen szórakozást. Nemrégiben például nem akartak beengedni a kapunál, hiába mondtam, hogy a portán le van adva Pintér Sándor névre egy belépő. Mondtam azt is, hogy régen a Honvédban futballoztam, és bár nem vagyok hiú ember, igen rosszul esett, hogy az úriember közölte velem, soha sem hallotta ezt a nevet.
– Hát… Azok után, hogy a Bozsik-stadion hangosbemondója Puskás Lajosként köszöntötte Öcsi bácsit a stadionban…
– Na látja ez az, amit meg kell változtatni a magyar futballban. Nézze meg, külföldön a nagy kluboknál is két kézzel ragaszkodnak az értékeikhez, az egykori legendás játékosokhoz. Ha egy klub elveszti a gyökereit, az arculatát, akkor menthetetlen. Jó lenne, ha nálunk is ilyen lenne a helyzet, és nyugodtan kimehetnék egy Honvéd-edzésre szakmai kíváncsiságból, vagy csupán némi nosztalgiától vezérelve, anélkül, hogy összesúgnának a hátam mögött, hogy most biztos valakinek a helyére pályázok.
– Hogyan tovább? Mit hozhat a jövő az ön számára?
– Nem vagyok egy nyomulós típus, ha kijövök egy edzésre, akkor nem mobiltelefonálgatok eszelősen, és nem játszom meg magam, hogy mindenki engem nézzen. Egyáltalán nem menedzselem magam és nem kilincselek kispad után. Tisztában vagyok a képességeimmel, tudom, hogy előbb-utóbb bizonyíthatok. Mint ahogy azt is tudom, hogy bizonyítani is fogok…