A játékosok után az edző is elszállt

– Még Magyarországon van, vagy már hazatért Szlovákiába?
– Hazamentem, viszont hétfőn, az Újpest–Zalaegerszeg meccsre visszajövök, a lakást, az autót ugyanis még le kell adnom – mondta Molnár László.
– Csütörtök este még aligha gondolt arra, hogy hétfőn csak ez okból kell bemennie a Megyeri úti stadionba…
– Nem tagadom, meglepett a vezetőség döntése. Nem tudom, hogyan dolgoznak majd tovább az újpestiek, én mindenesetre azt vallom, csak a kemény munka hozhat eredményt. Na most: az nem megy gyorsan. Ha két nap alatt felhúzunk egy házat, az is összedől, úgyhogy nekem is időre lett volna szükségem. Mert az, hogy idehoztunk tíz jó játékost, még nem jelenti azt, hogy igenis jól futballozik a csapat. Pláne, ha a focisták egy része fizikálisan bizony igen gyér állapotban volt. Sajnos nálunk a bajnokik voltak az edzőmeccsek… Így az együttes csak amolyan hatvan-hetven százalékos állapotban volt, ezért jöttek eleinte a gyengébb eredmények.
– Na de miért éppen most rúgták ki, amikor a bajnokságban is magára talált a csapat?
– Éppen ezen csodálkozom. Egy szót sem szólhattam volna, ha a Zalaegerszeg vagy a Ferencváros elleni meccsek gyengébben sikerülnek, és utána menesztenek. De nyertünk Debrecenben, és egy balszerencse miatt vesztettünk pontokat a Győr ellen, ami miatt engem talán annyira nem lehet hibáztatni.
– Kétségtelen, abban az esetben Posza Zsolt volt a hunyó. Vele teljesen megromlott a kapcsolat? Mert a kupameccsen még kispadra sem került.
– Semmi bajom Poszával, én is kapus voltam, sokat tapasztaltam, milyen potyagólt kapni… De szerintem pihennie kellett, mert nem tudom, miként reagál, ha Vlaszák Géza esetleges sérülése miatt neki kellett volna folytatnia.

– A kapussal tehát nem volt gond: volt-e mással? Milyen kapcsolatban állt a tulajdonossal, illetve Szabó Andrással?
– Szintén korrekt volt a viszony. A szakmai stáb mindig elvégezte, amit kértem, és azt csak ők tudják, hogy tehettek-e volna többet, vagy sem… A vezetőséggel sem volt baj, de hátulról bizony valakik nyomtak. Kezdődött az egész a licencüggyel, az újságírók rászálltak erre a témára, majd a játékosok némelyikét nem értettem. Mert az rendben van, hogy nem szeret engem mindenki, de egy profi futballistától azért nem vártam volna, hogy felmenjen a vezetőséghez panaszkodni. Nálam az játszott, akinek volt szíve, ráadásul jól is futballozott. Lehet, hogy egy válogatott játékos kimaradt, de nem azért, mert utáltam, hanem mert gyenge formában volt. A másik pedig, hogy nyertünk Debrecenben, és az az öt gól néhány labdarúgót igencsak megzavart… Egy igazi sportember azért ettől ne szálljon már el.
– Úgy fest, mégsem a játékosok repültek. A hivatalos indoklás szerint az A-licenc miatt menesztették, pedig ez nem olyan friss téma. Mi lehetett a valódi ok?
– Tény, hogy licenc nélkül nem ülhettem a kispadra, és a lelátóról bizony vajmi keveset érhet egy edző. Ráadásul nem tudhattuk, meddig tart ez a bizonytalanság.
– Más nem volt a háttérben? Sokaknak az sem tetszett, hogy amikor az UEFA-kupa-meccsen végre a kispadra ülhetett, akkor elég furcsa stílusban kommentálta az eseményeket. Egyáltalán épségben maradt valami a környéken?
– Egy edzőtől elvárható, hogy sokat beszéljen. A kinti meccs után is elmondtam, hogy mi nem tetszik, és a visszavágó előtt is felhívtam néhány dologra a figyelmet. Na mindebből sok nem valósult meg. Márpedig akkor tőlem se várja senki, hogy nyugodtan ülök a fenekemen. Ráadásul a bírók abszolút nem a hazai pálya szellemében fújtak, rájuk nagyon haragudtam.
– Már bocsánat, a játékvezetők valóban engedték az időhúzást, na de egy feröeri ellenféllel szemben ne az ő jóindulatukra kelljen már hagyatkoznunk…
– Ez igaz, de akkor is felhúzott, hogy a bíró a feröerieknek szurkolt. Jót beszélgetett a vendégjátékosokkal, hagyta, hadd töltsenek perceket egy-egy bedobással, és még az is előfordult, hogy szépen félrevonult vagy három klaksvíkival, és együtt ittak a palackból. Nagyon felmérgesített ez az egész.
– Képzelem, ezek után miként reagálhatott a felmondólevélre…
– Mondtam ugye, hogy meglepett, de azóta túl vagyok rajta, szombaton elbúcsúztam a játékosoktól. Tudja, ez volt a legnehezebb. Valaki örült, hogy megyek, valaki nem, talán olyan is lesz, akinek hiányzom majd. Az viszont nagyon jólesett, hogy amikor utoljára léptem ki az öltözőből, az egyik játékos utánam jött, és egy kézszorítás kíséretében sok sikert kívánt. Mi mást tehetnék, én is sok sikert kívánok a csapatnak – hátha nélkülem jobban megy.