NS-értékelés: Haladás

Az érem másik oldala már jóval kevésbé szép, ugyanis Szombathelyen a 2001–2002-es bajnokság kapcsán alighanem elsősorban arra emlékeznek majd a szurkolók, hogy a Haladásnak búcsúznia kellett az élvonaltól. Ma már senki sem beszél arról, hogy a zöld-fehér alakulat kis híján kijutott a nemzetközi porondra, azt viszont igen nehéz lehet tudomásul venni, hogy egy éven keresztül NB I B-s mérkőzések lesznek a Rohonci úti stadionban.
Pedig az őszi idény első fele nem azt sejtette, hogy kiesési gondjai lesznek az akkor még Keszei Ferenc vezette gárdának. Az első öt hazai találkozójából négyet megnyert a csapat, és nyolc fordulót követően mindössze egypontnyira a dobogótól a negyedik helyet birtokolta. Ezután következett még egy bravúros pontszerzés Győrött, majd egy példátlan sérüléshullám azt eredményezte, hogy a bajnokság tavaszi folytatását már kieső helyen várhatták a vasiak.
A felkészülést aztán már Szentes Lázár irányításával kezdte meg a csapat – őszszel az utolsó két fordulóban az addigi pályaedző, Nagy Mihály felelt a szakmai munkáért –, ám hiába futballozott több találkozón szemre is tetszetősen, a kiesést nem tudta elkerülni.
– A Haladás tavaszi szereplése kapcsán mi az, amit feltétlenül megemlítene?
– Azt hiszem az, hogy bár jól szerepeltünk, de a bentmaradás érdekében még jobban kellett volna – válaszolta Szentes Lázár, aki ma már a Netfórum-DVSC edzéseit vezeti. – A szombathelyi labdarúgók valóban azt nyújtották, amit vártam tőlük, arra viszont nem gondoltam, hogy a vetélytársaink is hasonló produkcióra lesznek képesek.
– Mondja meg őszintén: amikor egy csapat végig kieső helyen futballozza végig a tavaszt, mennyire lehet bízni a bentmaradásban?
– Maximálisan. Jómagam például végig úgy éreztem, hogy bentmaradhatunk az első osztályban. Aztán amikor a rájátszásban három fordulóval a zárás előtt már égetően szükségünk volt a három pontra, ám ennek ellenére csak döntetlent tudtunk elérni Kispesten, már sejteni lehetett a végkifejletet. Sajnos a következő körben a Vasastól elszenvedett vereség matematikailag is megpecsételte a sorsunkat.
– Az Újpest ellen szinte az utolsó pillanatban kapott találattal veszítették el a Magyar Kupa döntőjét, korábban pedig egy hihetetlenül balszerencsés góllal maradtak alul a teremlabdarúgó-bajnokság fináléjában. A két második hely ennek ellenére elismerésre méltó, csakhogy a mérleg másik oldalán ott van az élvonalbeli búcsú… És alighanem ez az, ami a Haladással kapcsolatban leginkább foglalkoztathatja a szurkolókat az elmúlt bajnoki év kapcsán.
–Lehet, hogy a többség valóban erre gondol, én azonban nem, hanem sokkal inkább arra, hogy a tavasz során jól teljesítettünk, többször is közönségszórakoztatóan futballoztunk. A labdarúgás nem pusztán a számokról szól, és véleményem szerint a szurkolók másra is emlékeznek majd, mint a kiesésünkre. Sokszor csak nüanszokon múlott a siker, gondoljon csak például arra, hogy a kupadöntőben Leandro miként veszítette el a labdát a szögletzászló közelében a százhuszadik percben, vagy, hogy korábban, a teremdöntőn Almir Filipovics milyen öngólt rúgott két másodperccel a Siófok elleni összecsapás vége előtt. Ugyanakkor tény, hogy az igazi sikerhez szükséges plusz hiányzott a játékunkból, a saját árnyékunkat nem tudtuk átlépni.
– Való igaz, történtek érdekességek a Haladással a tavasszal. Arra például aligha van elfogadható magyarázat, hogy kiélezett helyzetben, a Győr elleni hazai összecsapáson miként tudtak a megengedett öt helyett hat idegenlégióst játszatni egyszerre.
– Ennek az esetnek is megvannak a felelősei, és magam is közéjük tartozom. Korábban sem volt jellemző rám, hogy elhárítom a felelősséget, így most sem teszem. Az az eset ballépés volt…
– A Haladás kiesésében alighanem fontos szerepe volt annak, hogy egészen az utolsó fordulóig, a Matáv Sopron elleni mérkőzésig képtelen volt idegenben nyerni.
– Az biztos, ha előbb jön ez a bizonyos győzelem, akkor nem hurcoljuk azt a terhet magunkkal, hogy mikor gyűjtjük már végre be idegenben a három pontot. Valóban kétarcú volt a csapat, hiszen a gyenge idegenbeli mérleggel szemben a hazai teljesítményünket nem érhette sok kritika. A hét szombathelyi meccsünkből négyet megnyertünk, háromszor döntetlenre játszottunk, és ez azért nem számít rossznak. Az a nagy kérdés, hogy a megszokott környezetből kilépve miért csak a töredékére voltunk képesek annak, mint amit valójában tudtunk… Amit lehetett, azt kondicionálisan, taktikailag igyekeztem átadni a futballistáknak, de talán túlzottan is a tanulási szakaszban voltunk, az állománynak több időre lett volna szüksége a még eredményesebb szerepléshez.
– Volt-e olyan érzése a tavasz folyamán bármikor, hogy a nyáron lejáró szerződését nem újítják meg Szombathelyen?
– Egy edzőt, ha nem sikerül csapatával a kitűzött célt megvalósítania, egy ilyen vezetői döntés nem érhet váratlanul. Nem tagadom, kettős érzés van bennem, mégpedig azért, mert egyfelől teljesítettünk is, másfelől viszont nem. Próbálom magamnak megfogalmazni, hogy mi számít szerencsének és mi balszerencsének, ám egyensúlyt találni nem egyszerű feladat. Szerencsére pozitív beállítottságú ember vagyok, a kiesésünk ellenére rengeteg mindenbe tudok kapaszkodni a tavaszt illetően. A szakma értékelte a Haladás kétezer-kettes teljesítményét, hiszen Debrecenben lehetőséget kaptam a további élvonalbeli munkára. S biztos vagyok abban is, hogy a volt labdarúgóim többségének sem okoz majd gondot elhelyezkedni valamelyik első osztályú együttesnél.