Alázat, szerénység és futás

Nagyjából elképzelhető, milyen érzés lehet magyarnak lenni most Dél-Koreában és Japánban. Tudósítóink bizonyára sokat mesélnek majd erről, ha a sok-sok felejthetetlen emlékkel, zsongó fejjel és holtfáradtan hazatérnek majd a világbajnokságról. Hallhatjuk majd, hogy itt-ott megkérdezték tőlük: "Honnan is tetszettek jönni? Magyarországról…?”; s hogy csak néztek rájuk mosolyogva, hogy no, igen "Puszkasz, Groszic”. Ez a mosoly maradt meg a régi dicsőségből, mi, magyarok csak messziről nézzük a vb-t, s csak arra gondolunk, hogy milyen messze is vagyunk mi Ázsiától – a világtól. Merthogy magyarnak lenni a futballban éppen olyan érzés lehet, mint a színészek nyugdíjasotthonában éldegélni. Velünk van megannyi kitörölhetetlen emlék, a ragyogó előadások, a fantasztikus szólók, hogy aztán egyszer csak a pompázatos dicsőség helyett kíméletes módon bánjanak velünk.No, de ez van, bár mindezt nehéz szeretni, főleg akkor, ha az ember világbajnokságot néz, és egyfolytában arra gondol: atyavilág, megérjük-e egyáltalán, hogy egyszer majd nem Angliának, Brazíliának, vagy Olaszországnak kell szurkolnunk, hanem a saját válogatottunknak.Szóval, ilyen lehetett most ott Ázsiában magyarnak lenni – ám kérdés: milyen lehetett ott magyar szövetségi kapitánynak lenni? Átélni mindazt, ami a felkelő napnál is világosabb, azaz, hogy nem csak kilométerre vagyunk távol az ott zajló eseményektől…Gellei Imre szövetségi kapitány huszonegy napot töltött a világbajnokság helyszínén, és hazaérkezése után kértünk tőle afféle rövid jelentést, helyzetelemzést.– Volt főhadiszállása, vagy afféle turistaként utazgatott ide-oda?
– Utazgattam. Ott voltam a nyitómeccsen Szöulban, aztán bepakoltam a bőröndjeimet, elutaztam Japánba, Jokohamába, és ott szállásoltam el magam. Mindezt amúgy a svédek miatt tettem, hiszen a munkamegosztás szerint nekem kellett feltérképezni az északi válogatottat, bár ebben óriási segítségemre volt Mezey György is.
– Ezek szerint a tapasztalatgyűjtést, az ellenfelek tanulmányozását igazi csapatmunkában végezték. Ha jól tudom, a lengyeleket Dajka László és Róth Antal figyelte.
– Pontosan. Mindent előre egyeztettünk, mindannyian tudtuk, milyen szempontok vezérelnek bennünket, így valóban összehangolt akció volt ez.
– Ezt úgy kell elképzelni, hogy sok-sok tollal és üres jegyzettömbbel vágtak neki a nagy kalandnak?
– Valahogy úgy. Mindannyian vittünk magunkkal üres formanyomtatványokat, jegyzettömböket, és papírra vetettünk minden fontos, vagy fontosnak tűnő pillanatot és gondolatot. Elárulhatom, hogy rengeteg anyagom van már leendő ellenfeleinkről.
– Akkor mindjárt beszéljen is a svédekről, amely csapat ugye önnek jutott, és amelyik válogatottnak Magyarországon is sokat szurkoltak, egyszerűen csak azért, mert szimpatikus, lelkes, és remekül összerakott, megkomponált gárdáról volt szó.
– Szokták mondani, hogy ha a diákot éjszaka egy-egy édes álom közepette felriasztják, akkor is kívülről kell fújnia a leckét. Hát így vagyok én most Svédország válogatottjával. A magyar szurkolók is láthatták, hogy leendő ellenfelünknek rendkívül erős csapata van, és példaértékű magatartással, hozzáállással, mi több, remek futballal rukkolt ki a világbajnokságon. Akárhogy néztem, figyeltem a svédeket, náluk nem találtam hibapontot sem a pályán, sem azon kívül. Ezek a futballisták mentálisan és fizikálisan tökéletesen felkészített állapotban, nagyszerű közösséget alkotva és profi gondolkodással érkeztek a vb-re. De azt is elárulhatom, hogy már nincs titkuk előttem, minden egyes rezdülésüket, taktikai variációjukat ismerem…
– Ez remekül hangzik, kérdés, hogy hat-e majd az ellenszérum a svédek ellen.
– Nézze, nem akarok itt esélylatolgatásba kezdeni, de azzal mindenki tisztában van, hogy a magyar válogatott nem véletlenül került a harmadik kalapba, és a világranglistán jóval hátrább helyezkedik el, mint Svédország és Lengyelország. A svédek futballja kapcsán nem győzöm hangsúlyozni, hogy csak a legjobbakat mondhatom el. A középpályássoruk szinte valamennyi tagja Angliában játszik, de a többiek is remek és erős csapatokban futballoznak. De nekünk október tizenkettedikére, a stockholmi találkozóra a legalaposabban fel kell készülnünk ellenük.
– Akkor meg is kérdezném rögtön: fel lehet készülni ellenük?
– Ezt a kérdést feleslegesen tette fel, mert bárki ellen fel lehet készülni, csak megfelelő alázat, szerénység és rengeteg munka kell hozzá. Főként nekünk, magyaroknak, hiszen mi messze vagyunk attól a szinttől és színvonaltól, amit a világbajnokságon láthattunk. Nekem, mint szövetségi kapitánynak kötelességem mindent elkövetni azért, hogy az a minimális esély, amely esetleg megvan, realizálódjon. Ez a tavasz a felkészülés jegyében telt el, több meccs van mögöttünk, megmérkőztünk Csehországgal, Ciprussal, Fehéroroszországgal, Horvátországgal, pályára küldtem a ligaválogatottat Ománban és Ciprus legjobbjai ellen, hogy minél több labdarúgót próbáljak ki. Kísérletezési jellege volt az egésznek, de sajnos ezt nem vette mindenki tudomásul. Nemrég éppen az önök lapjában olvastam, hogy bennünket lazán vert meg a horvát B-csapat, csak azt felejtették el leírni, hogy a mi csapatunk is rendkívül tartalékos volt.
– Kapitány úr, ugye most nem az a mondat jön, hogy a sajtó tehet a rossz futballhangulatról?…
– Nem akarok ebbe a témába belemenni, de örülnék, ha leírná, hogy csak összefogással és pozitív szemlélettel lehet esélyünk bármire. Idehaza sokaknak fogalmuk sem lehet arról, hogy mennyire szeretik odakint a labdarúgást és tisztelik a labdarúgókat. Abban a közegben egészen más dolgozni és játszani.
– Bocsásson meg, hogy közbevágok, de nem kell hozzá meginni három-négy pohár whiskyt, hogy az ember elképzelje azt a mámorító pillanatot, amikor a magyar labdarúgó-válogatott a világbajnokságon bejut a legjobb négy közé. Elhiheti, akkor nálunk is imádnák a futballistákat, és egészen másként állna hozzá mindenki a sportághoz. Mindezt csak azért jegyzem meg, mert Japán is bravúrosan szerepelt, Dél-Korea pedig, ha bírói segédlettel is, de csak ott van a legjobb négy között. És, ha már Dél-Koreánál tartunk: ön szerint milyen esélyünk lenne ellenük?
– Erre a kérdésre természetesen most nem lehet válaszolni, annyi viszont egyértelmű, hogy a dél-koreaiak fizikálisan egyszerűen az európai csapatok fölé nőttek. Úgy is mondhatnám, szétfutották az ellenfeleiket. Ez pedig a hazai közönség támogatásával, no meg néhány erősen gyanús bírói ítélettel, egészen messzire repíti őket. De nekem is lenne egy közbevetésem. Itthon meglehetősen sajátságos adatok láttak napvilágot a közelmúltban, és szeretném mindezt kijavítani: Costa Ricában sokkal többen futballoznak, mint amennyiről olvashattunk.
– Már megbocsásson, de ez hogy jön ide?
– Úgy, hogy amíg nálunk egyre kevesebb gyerek jelentkezik a toborzókon, addig az Egyesült Államokban, meg szinte mindenhol a világban, csak nő a gyerekfocisták száma, ezáltal bővül a választási lehetőség is.
– Igaza van, utánpótlás nélkül túl messze nem juthatunk. Most azonban térjünk vissza az esélyeinkre. Ha a jövő héten kellene játszanunk a svédekkel, akkor meglenne a csapata?
– Most még csak félkész együttesem van, de október tizenkettedikére összeáll majd a legerősebb magyar válogatott. Egyelőre meg kell írnunk azt a tanulmányt, amelyik segíti a munkánkat. Mezey Györggyel, Róth Antallal és Dajka Lászlóval együtt a jövő héten látunk neki a megírásának. Az nagy segítségünkre lehet. Mind a négyen pro licences edzők vagyunk, sok-sok tapasztalattal a hátunk mögött, így minden apró részletre odafigyeltünk.
– Bízzunk benne, hogy alapos lesz a tanulmány, és jó hallani, hogy alakulnak a dolgok… A lengyeleket különben látta játszani?
– Csak a tévén keresztül. Szerintem az első két meccsükön hagyták, hogy az ellenfelük akarata érvényesüljön, de ezzel együtt sem lesz könnyű dolgunk ellenük. Róth Antal és Dajka László majd részletesen beszámol róluk. Viszont az imént elfelejtettem valamit megjegyezni Dél-Koreával kapcsolatban… Náluk még azt is megtehetik, hogy a válogatott akár fél évig együtt készül, Magyarországon ez lehetetlenség. Nekem örülnöm kell, ha két-három napra megkapom a játékosokat. Ezért is ragaszkodtam ahhoz, hogy július tizennegyedikén Dunavarsányban legyen egy rövidebb összetartás, hogy aztán augusztus huszonegyedikén a Népstadionban felkészülten fogadhassuk a spanyolokat.
– Milyen érzés volt a világbajnokság színhelyein magyarnak lenni?
– Nagyszerű. Mindenhol tisztelettel és szeretettel fogadtak, az más kérdés, az lenne az igazi, ha nemcsak én, hanem velem együtt a válogatott is a helyszínen lett volna, és persze nem nézőként.
– Mennyire látja most pozitívan az esélyeinket, és egyáltalán a magyar futballt?
– Feltétlenül meg kell említenem, hogy a világbajnokságon egyik csapat sem játszott söprögetővel, mindenki a három vagy négy vonalvédőt alkalmazta. Itthon is fel kell ismerni, hogy merre halad a labdarúgás, és én azt hiszem, ilyen szempontból jó úton járunk. Amúgy pedig fel vagyok töltődve élményekkel, sok tapasztalatot gyűjtöttem, és hiszek abban, hogy mentálisan is fel tudom készíteni a játékosaimat. Azokat a labdarúgókat, akiknek legalább annyira szerényen, alázattal, de a meccseken önkívületi állapotban kell futballozniuk, mint ahogy azt most tették a korábban lebecsült japánok és dél-koreaiak…