A tudósító magányossága

Pajor-Gyulai LászlóPajor-Gyulai László
Vágólapra másolva!
2002.06.21. 20:59
Címkék
Most hol is vagyok? És mi van? Tér és idő mintha összefolyna. Az idő egyfelől nézve helyrezökkent. Van értelme. Ha a metróban az áll a menetrendben, hogy hét óra tizenkettő, úgy a metró akkor fog befutni. Ha egy japán azt ígéri, hogy délben hív, akkor nem kell ránézni az óránkra: amikor megcsörren a telefon, dél van.Ezt nehéz kezelni. Viszont sohasem tudom, milyen nap van. Ma voltam Kobéban, tegnapelőtt Niigitában, jó lenne tisztázni, most éppen hova megyek, de várjunk csak, három napja játszottak a japánok, az újságra pedig az volt írva, hogy Friday, azaz ha minden igaz, akkor ma péntek van. És ha mai az újság.Vonat, metró, médiabusz, sajtóközpont, pályaudvar, szálloda, menetrend, helyjegy, ja, közben meccs, holnap nyitott nap vagy edzés a zuluknál, az első negyedóra nyilvános, és amikor lefekszel, hirtelen kétségbe esel: milyen nap is van ma? Illetve, éjfél már elmúlt, a ma az már holnap, a mát már nem is érdemes tisztázni, mert mire sikerül, újra holnap van.Nem lesz. Van.Nem csoda, hogy a tér is egyszerre tágult és zsugorodott. Illetve egész egyszerűen nincs tér. Ha otthon azt mondom, elmegyek Debrecenbe, mindenki bólogat, ez bizony messze megy. Alig több mint kétszáz kilométer, intercityn két és fél óra, keleti kényelem, Hawaii stb. Megvan: Kobéból megyek vissza Jokohamába. Este nyolc, tizenegykor már ott leszek. Három óra és hatszáz kilométer – érdekes, röpke kirándulás. Talán azért, mert lenyűgöz a sinkanzen sebessége és komfortja. Otthon Fehérvárra is nehezen megyek meccsre. Itt néhány száz kilométer könnyű kis kiruccanás. Jokohamából csak átugrom mondjuk Oszakába, ugyanez a távolság Budapestről túlnyúlik az országhatáron. Itt nem megyek valahova, hanem egyszer csak ott találom magamat.A sört angolul kérem, japánul köszönöm meg, és magyarul káromkodom erőltetett vigyorral, amikor a kalauz átültet, mert a helyjegyem nem ide szól, közben kettőnkön kívül egy árva lélek sincs a kocsiban. Ô hajlong, mosolyog és kedves, én hajlongok, mosolygok, de belül gyilkolni tudnék.Kollégám kérdezi máskor, milyen ágon vannak az amerikaiak, én pedig úgy nézek rá, mint aki meghibbant. Milyen ágon? Egyáltalán, mi az az ág? És milyen amerikaiak, ők is itt vannak? Az ő tekintete is szánakozó. Máskor azt veszem észre, hogy menetelek vadidegen angolokkal, és mire megpihennék, már brazilokkal szambázom, de mire újra észbe kapok, már én vagyok az egyetlen fehér ember a szenegáliak között.Gyűlölöm a számítógépet, a betűket, a mondatokat, átkozott, aki az írást, az olvasást, az újságot kitalálta, az emberiség átka a futball, a labda, a játék, még a villanyvasút meg az ipiapacs is. Pokolba a japánok kedvességével, bámulatos szervezőkészségével, a precizitásuk amúgy is az idegeimre megy, bár meg kell adni, a csúnyácskább nők az idő múlásával egyre szebbek, és mintha az idősebbek is fiatalodnának. Az egész úgy zseniális, ahogy van. Nincs idő megállni, együtt sírsz a kiesett japánokkal, kacagsz a brazilokkal, hálás vagy, mert az utcán senki sem hagy magadra, addig nem nyugszanak, amíg nem segítenek az idegenen, köszönő imát rebegsz, mert ott lehetsz a lélegzetelállítóan szép stadionokban, hogy magyarként végre futballt látsz, hogy a szemed láttára, tőled néhány méterre futballisták, nagyszerű sportemberek küzdenek, áldod a sorsodat, mert kiröhögheted magadat, ahogyan esetlenül igyekszel pálcikával enni a levest, kalapot emelsz a pontosság, a megbízhatóság előtt, elérzékenyülsz a szereteten, a mindenhol körülvevő kedvességen, és egyáltalán: kimaradni ebből rettenetes lenne.Csak valaki végre megmondaná, hogy milyen nap van ma.
Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik