Május hónap legjobbja: Szűcs Lajos

– Oliver Kahn vagy Luis Chilavert?
– Nálam egyértelműen Oliver Kahn – feleli Szűcs Lajos, a Ferencváros kapusa, a Borsodi Ligában május hónap legjobb labdarúgója. – De ha azt akarta kérdezni, hogy melyikük a példaképem, akkor elárulom, hogy nincs ilyen. Kahnt nagyon sokra tartom, példaértékű a hozzáállása, profizmusa és teljesítménye. Akár a Bayernben, akár a válogatottban látom védeni, mindig imponáló számomra a produkciója. De ha már a vébét elemezgetjük, akkor feltétlenül megdicsérném a dán Thomas Sörensent is, aki hosszú időn keresztül csapata legjobbja volt, és lám, milyen a kapussors, volt egy végzetes hibája, s amiatt kiesett Dánia. Különben a dánoknak szurkoltam, számomra ők voltak a legszimpatikusabbak. Sajnálom, hogy már nincsenek versenyben, úgyhogy ezután Angliáért szorítok.
– Látom, tökéletesen képben van. Ez azt jelenti, hogy minden meccset végigszurkolt, és még nyaralni sem volt?
– Rengeteg találkozót néztem meg, de a nyaralást természetesen nem hagytam ki. A családdal mikrobuszba ültünk, telepakoltuk kajával, minden jóval, és meg sem álltunk Franciaországig. Imádom azt az országot, s nemcsak Párizst, hanem a kis, hangulatos városokat is, ahol a főtéren vagy mondjuk egy egyszerű kávéház teraszán borostás arcú harmonikás zenéjét lehet hallgatni. Ez az én világom, bár az idő nem volt túl kegyes hozzánk, mert rengeteget esett az eső, olykor még viharba is kerültünk, de azért köszönöm szépen, remekül elvoltunk.

Valahol, valamikor megszakadt valami, talán éppen Mexikóban, amikor kikaptunk a szovjetektől, de az is lehet, hogy később, mondjuk valamelyik Izland elleni vereséggel.

– Most bizonyára egy idétlen kérdést teszek fel, de nem érzi úgy néha, akár a Montmarte-on vagy akár itt Budapesten, a forró aszfalton bandukolva, hogy önnek ott lenne a helye a világbajnokságon? És nem a nézőtéren, eső áztatta zacskóval a fején, hanem a kapuban.
– Dehogynem! Ki az a bolond, aki ne vágyna világbajnokságra, aki ne szeretné bemutatni ország-világ előtt, hogy tessék, nézzék, emberek, mekkorákat védek, csakhogy erre nekem nem sok esélyem van. A magyar válogatott most sem jutott ki, s így megy ez már a mexikói vébé óta, ami annyira elszomorít és feldühít, hogy azt szavakban nehéz kifejezni. Ne csodálkozzon, hogy a dühödt szót használtam, mert nézze csak meg, milyen csapatok vannak ott most Koreában és Japánban. Kína, Tunézia, Costa Rica, az Egyesült Államok és még sorolhatnám. Gondoljon csak vissza, ezeken a helyeken tíz-tizenöt évvel ezelőtt még milyen futball volt? Semmilyen. Azért vagyok mérges, hogy nekik miért sikerülhetett és nekünk miért nem? Nem győzöm eleget emlegetni Törökország csapatát, amelyet ezerkilencszáznyolcvannégy áprilisában Isztambulban még hat–nullára vert a magyar válogatott, láttam azt a meccset, sosem felejtem el, és tessék, ők hol tartanak hozzánk képest…
– Örülök, hogy ilyen kritikusan fogalmaz, és nem próbálja elsütni a szokásos hurráoptimista mondatokat, hogy sebaj, majd fölzárkózunk, előbb-utóbb kijutunk valamelyik világversenyre, és a magyar futball újra régi fényében tündököl. Ha ilyesmibe kezdett volna bele, biz' isten lerakom a tollat.
– Azt gondolja, hogy én nem vagyok tisztában a helyzettel, hogy én nem látom a kapuból, milyen színvonalú a labdarúgásunk? Ne felejtse el, megjártam Németországot, de nemcsak ezért látom a gondokat, hanem tapasztalatból is. Valahol, valamikor megszakadt valami, talán éppen Mexikóban, amikor kikaptunk a szovjetektől, de az is lehet, hogy később, mondjuk valamelyik Izland elleni vereséggel, s attól kezdve egyre messzebb kerülünk, nemhogy a világ, de Európa élvonalától is.
– Gyanítom, mindezek ellenére is szívesen védene a válogatottban, amit valljuk be őszintén, tökéletesen megérdemelne. Nem akarok itt bókolni, de ön bizony igencsak kiemelkedik a magyar átlagból. Profi szemléletével, egyenletes, jó teljesítményével és rendszeres bravúrjaival. Éppen ezért olykor valóban lehetőséget kaphatna Király Gábor vagy Babos Gábor mellett.
– Jólesik, hogy ezt mondja, és én ugyanezt gondolom. Teszem a dolgom, szerintem nem is rosszul, és mégis, eddig mindössze nyolc percet kaptam, amikor is a hajrára beállhattam a moldovaiak elleni meccsen. Remélem, nem sértek meg vele senkit, de ennél jóval többet érdemelnék, elismerve persze Király és Babos képességeit.

Potyogtak a könnyeim Németországban is, amikor a Kaiserslauternnél védtem. Megaláztak, s ezt sohasem bocsátom meg.

– A Ferencvárosban viszont talán a legnépszerűbb játékossá nőtte ki magát. Olykor úgy beszélnek önről a szurkolók, mint Tót tűzoltóparancsnokról Örkény István regényében a felesége, aki folyvást azt mondja: "Édes, jó Lajosom…”. És tényleg, olykor valóban tűzoltómunkát végez a kapuban.
– Sokszor mondtam már, hogy szeretem a Fradit, a szívemben ide tartoztam mindig, védhettem bárhol, az ember soha nem törölheti ki emlékeiből a korábbi meccseket. Amikor az apámmal, aki tizenhat éves koromban meghalt, ültünk a tizenhármas szektorban az Üllői úti stadionban, csak lestem tátott szájjal az akkori csapatot. Emlékszik például arra a Fradi–Haladás bajnokira, amikor Hegedűs Péter, a szombathelyiek kapusa tízes osztályzatot kapott a Népsporttól? Úgy védett, de úgy…! Számomra az is kitörölhetetlen pillanat, amikor először lehettem labdaszedő az Üllői úti stadionban, és annyira boldog voltam, hogy én adhattam vissza egy lasztit Zsiborás Gábornak, hogy napokig erről meséltem az osztálytársaimnak. Tudja, rajongtam Zsiborásért, és az a legfurcsább az egészben, hogy ő is észrevett, sokszor beszélgetett velem, biztatott, és afféle kabalagyereke lettem, mindig megkért, hogy a hazai meccseken én álljak a kapuja mögött. Szegény, milyen régen elment már…
– Szokott sírni?
– Látja, ezt régen kérdezték tőlem, de igen, szoktam sírni. Miért is szégyellném ezt bevallani? Sírtam most is, Simon Tibi temetésekor, mert egyszerűen képtelen voltam megérteni és feldolgozni, miért kellett ilyen fiatalon meghalnia, és miként történhet ilyen szörnyűség kétezerkettőben Magyarországon? Zokogtam ott a sír mellett, mert tiszteltem Simit, nála fanatikusabb embert nem ismertem, rengeteget köszönhetek neki. De mondok még valamit. Potyogtak a könnyeim Németországban is, amikor a Kaiserslauternnél védtem. Megaláztak, s ezt sohasem bocsátom meg. Edzettünk, és én azt mondtam, szeretném, ha a kapusedző külön gyakorolna velem. Ekkor történt, hogy azt mondta nekem ez a remek szakember, az én jó kis kapusedzőm, hogy rendben, Lajos, menjünk ki túlórázni, s rám parancsolt, hogy másszam körbe négykézláb a pályát. El tudja ezt képzelni? Mint egy kutya vonszoltam magam körbe-körbe, miközben sírtam, mint egy kisgyerek.
– Pedig általában kemény férfiként jelenik meg a kapuban és mindenhol.
– Lehet. De a sportoló olyan, mint egy kisgyerek. Biztatni, vigasztalni és bátorítani kell, hogy érezze, tudja, amit csinál, az jó, annak van eredménye.
– Nem zavarja, hogy egyre kevesebb néző kíváncsi a magyar bajnoki mérkőzésekre? Hiszen ön rengetegszer ülhetett a zsúfolt Üllői úti stadionban. Ahhoz képest, ami most van, elképesztő…
– Persze hogy számtalanszor ültem telt házas Fradi-meccseken. Ma más világban élünk, ezt tudomásul kell venni. Régen, ahogy mondani szokták, még családi program volt futballmeccsre járni, ami viszont mostanában folyik a lelátókon, az elriasztja a jóérzésű embereket. De ne csak Magyarországról beszéljünk. Most olvastam, hogy a világbajnokságon is legalább hat százalékkal kevesebben ülnek a nézőtéren, mint a korábbi hasonló eseményeken. Bizonyára nem ezért, de a színvonal is gyengébb, mint korábban. Nekem például a két évvel ezelőtti Európa-bajnokság találkozói sokkal jobban tetszettek, mint a mostani összecsapások.

Most hároméves szerződést kötöttem a Fradival. Remek érzés, hogy kedvenc csapatomnál alapembernek számítok.

– Mondja, hogyan képes minden egyes összecsapásra tökéletesen motivált állapotba kerülni? Nem akarok én itt senkit megsérteni, de képességei alapján védhetne mondjuk a Bundesligában vagy bármelyik európai bajnokságban, ehelyett itthon áll a gólvonalon, szemben a szombathelyi, győri vagy a debreceni csatárokkal. Nem vágyik többre?
– Ami a motivációt illeti, nekem természetes, hogy minden meccsre úgy készülök, mintha az éppen a világbajnoki döntő lenne. Egyszerűen muszáj tökéletes állapotban lennem, hiszen egyrészt ezért fizetnek, másrészt pedig mondja meg, mi lenne, ha egy szimpla bajnoki után nem sokkal, mondjuk, Ronaldo vagy Christian Vieri ellen kellene szerepelnem? De többre vágyom, ezt jól látja, szeretném még kipróbálni magam külföldön. Huszonkilenc esztendős vagyok, és ez egy kapusnál a legjobb kor. Igaz, most hároméves szerződést kötöttem a Fradival. Remek érzés, hogy kedvenc csapatomnál alapembernek számítok. Tudja, mi az álmom? Hogy majd idehozzuk az UEFA-kupa keretében valamelyik nagy, neves nyugat-európai klubot, hogy kicsit olyan legyen a hangulat, meg a körítés, mint a Fradi Bajnokok Ligája-meccsein. Hiszek benne, hogy egy megújult, megerősített Ferencvárossal ez sikerülhet. Úgy gondolom, a bajnoki címre is esélyesek lehetünk. Most tavasszal bebizonyítottuk, hogy mire vagyunk képesek. Azt persze el kell ismernem, hogy a Zalaegerszeg megérdemelte az elsőséget.
– Szokták kérdezni kapusoktól, hogy van-e olyan gól, amit azonnal kitörölnének az emlékezetükből, de akárhogy töröm a fejem, nem emlékszem óriási bakijára. Hacsak az akkor még a Honvédban játszó Pintér Zoltán lövését nem veszem annak: jó messziről rátűzte, a labda pedig az ön kezéről bevánszorgott a jobb sarokba. Ezenkívül?
– Igen, ezt a Pintér-lövést tényleg elfelejteném, mert ott nagyot hibáztam, de szerencsére ilyenből nem volt túl sok.
– Mi a véleménye arról, hogy a magyar bajnokságban akár csupa külföldiből álló Ferencváros, Újpest vagy Zalaegerszeg szerepelhet?
– Óriási baklövésnek tartom. Nem értem, kinek jó ez. Nemhogy inkább a saját fiataljainknak adnának minél több lehetőséget. Idejönnek a tucatfutballisták vagy még annál is gyengébbek a keleti országokból, de ettől cseppet sem emelkedik a színvonal. A mi utolsó futballsikerünk az volt, amikor az olimpiai válogatott kijutott Atlantába. Nem akarok itt megint példálózni, de az ott ellenünk szerepelt brazil és japán válogatottból sokan most ott vannak a vébén. Mi pedig? Lassan elkezdődnek az edzőmecscsek és játszhatunk, teszem azt, a Kőbányai Lombikkal…