Fejeskirály porcelánbaba

Brian McBride szerdán végérvényesen igazolta azokat a vélekedéseket, amelyek szerint nála jobban fejelő amerikai csatár még nem volt az ottani soccer meglehetősen rövid történetében. Amikor a Columbus Crew támadója az első félidőben előrevetődve fejelte a labdát a hálóba, gyanítom, még a portugálok is összeütötték a tenyerüket. Azok a portugálok, akik mondjuk Tostao bólintásain, légi bemutatóin edződtek.
A vérbeli támadó a középcsatár posztján érzi magát a legjobban, de akkor sem jön zavarba, ha netán előkészítőként kell jeleskednie. Ha valaki, akkor ő pontosan tudja, mennyit jelent egy pontos beadás! Jóllehet már 1993-ban, a Honduras elleni mérkőzésen bemutatkozott a válogatottban, napjainkig alig tudott átvergődni a hatvanas határon.
Az ok: roppant sérülékeny. Túlzás nélkül állítható, hogy az elmúlt két évben többet volt az orvosi rendelőkben, mint edzésen. Hol a bokája, hol a térde fájt, valami azonban állandó volt: egészségesen szinte sohasem tudott játszani. Gondoljunk bele, mi lett volna, ha egészséges…
Az első igazán nagy tettét az 1998-as világbajnokságon hajtotta végre, amikor is az amerikai csapatból egyedüliként szerzett gólt a tornán. Abból az amerikai csapatból, amely az 1994-es vb-nyolcaddöntő hátszelével érkezett Franciaországba, és amelyik mindenáron tovább akart jutni a csoportjából. Ha mindenki McBride-hoz hasonlóan tette volna a dolgát, akkor aligha lett volna gondjuk. Az "Egy fecske nem csinál nyarat” közmondás igazságtartalmát alighanem a tengerentúlon is elfogadták akkoriban.
1999-ben pedig jött a folytatás. Három találattal, Joe-Max Moore-ral holtversenyben abban az évben ő lett a nemzeti gárda házi gólkirálya. A Konföderációs Kupán kétszer volt eredményes, az egyik gólját a Szaúd-Arábia elleni kisdöntőn érte el. Bruce Arena szövetségi kapitány akkor már alapemberként számított rá – már ha éppen hősünk nem éppen valamelyik aktuális sérüléséből lábadozott.
Egy évvel később "csak” a Guatemala elleni élethalálharcot döntötte el a vb-selejtezők során, illetve ő nyitotta meg a Mexikó elleni gólözönt a Nike U. S. Cup sorsát eldöntő mérkőzésen, továbbá az ő nevéhez fűződik a Kanada elleni Arany-kupa-elődöntőn bombafejessel elért találat is. Nem aprózta el, a legfontosabb meccseken volt a legjobb helyen, elvégre mindig is arról álmodozott, hogy egyszer majd világhírű futballista lesz belőle. (Persze, európai karrierre vágyott, de miután nem tudott kitűnni az akkor másodosztályú német Wolfsburgból, hazatért, és az MLS-t választotta.)
A 2001-es esztendő nem volt éppen dicshimnuszoktól hangos, sérült volt az év első felében – a Mexikó elleni selejtező 15. percében dőlt ki hónapokra –, majd pihent egy nagyot a második felében is, és csak a Dél-Korea elleni, december kilencedikei összecsapáson tért vissza a Team USA-be.
Ahonnan azóta csodák csodájára alig maradt ki. Legfeljebb izomproblémái voltak, a vb előtt mindössze három meccsen nem kapott lehetőséget Arenától – remek vetélytársai vannak: Wolff, Moore, Mathis egytől egyig amerikai szinten kiváló csatárnak számít –, maximálisan kivette a részét abból, hogy az Egyesült Államok 11 év után újra megnyerje az Arany-kupát (beválasztották a torna álomcsapatába is!), ráadásul saját magára is tökéletesen vigyázott.
Igaz, ennek Vítor Baía és a portugálok aligha örültek, de ezt bánják inkább ők.
Mi inkább gyönyörködjünk abban a fejes gólban!