Aki havi százmilliót keres

"Vieri igazi világklasszis, aki akár a kilencvenedik percben is képes megvillanni. A védőinknek egy pillanatra sem szabad őt szem elől téveszteniük.”
Ez a nyilatkozat Hernán Dário Gómeztől, az ecuadori válogatott kolumbiai származású szövetségi kapitányától származik, aki már az olaszok elleni mérkőzés előtt két nappal felhívta védői figyelmét a squadra azzurra legveszélyesebb csatárára. Szavai pusztába kiáltott szónak bizonyultak. Hétfőn este Szapporóban "Bobónak” kevesebb mint hét percre volt szüksége ahhoz, hogy mattolja Cevallos kapust, majd húsz perc elteltével másodszor is bevette a vb-újonc dél-amerikaiak hálóját, gyakorlatilag (három) pontot téve a mérkőzés végére.

Az Inter csatárának a szereplése persze aligha jelent meglepetést, hiszen amikor a tekintélyes La Gazzetta dello Sport a világbajnokság rajtja előtt megkérdezte a 32 szövetségi kapitányt, hogy ki lesz a vb gólkirálya, a legtöbben – heten – Vierire szavaztak. (A statisztikát kedvelők részére: Henry és Trezeguet 4-4, Crespo és Raúl 3-3 voksot kapott.) Vieri akkor így kommentálta ezt a szavazást: "Szerintem velem együtt Trezeguet, Henry, Batistuta, Crespo, Owen lesz ott az élcsoportban, a gólkirályi címet meg majd megint egy teljesen ismeretlen játékos viszi haza, akinek egy meccsen elsül a lába, és rúg öt gólt. Engem nem érdekel az egész gólkirályosdi.”

Pedig a 29 éves "tank” napjainkban egyértelműen az olasz labdarúgás legnagyobb sztárjának számít, népszerűsége megelőzi Tottiét és Del Pieróét is, elsősorban azért, mert ő – a "labdazsonglőrökkel” ellentétben – rendkívül kiegyensúlyozott teljesítményt nyújt, ami azt jelenti, hogy ontja a gólokat. A gólérzékenységet persze volt honnan örökölnie, hiszen az édesapja, Roberto Vieri a hatvanas években többek között a Fiorentina, a Sampdoria, a Juventus, a Roma és a Bologna gárdájában is megfordult, és a hírek szerint "nem volt rosszban” a labdával. Visszavonulása után azonban nem tudott megélni a félretett pénzéből, ezért Ausztráliába emigrált, a kis Christian – pontosabban Bobo, ugyanis már gyerekkorában ez volt a beceneve, ami aztán rajta is ragadt – már itt ismerkedett meg a labdával.
A pletykák szerint kipróbált ugyan más sportágakat is, az atlétikát, a krikettet, sőt még a kőkemény ausztrál futballt is, ám hamarosan kikötött a labdarúgásnál – és ott is maradt. Aztán gimnazistaként hazatért Olaszországba, Pratóban lakó nagyapjánál telepedett le, innen indult el karrierje, amelynek – reményei szerint – még korántsem ért a végére.

A harmadosztályú pratói csapat volt az első profiklubja, innen igazolt 1990-ben a Torinóhoz, és kezdte meg (világszinten is ritkaságnak számító) vándorlását. Megfordult a Pisában, a Ravennában, a Veneziában, az Atalantában, majd 1996-ban a Juventus lett az első nagy klubja. Sikerei ellenére itt sem maradt egy évnél tovább, hanem az Atlético Madrid színeiben kipróbálta magát a spanyol Ligában is (gólkirályi cím lett a vége), majd következett a Lazio, és 1999 nyarán végre az Inter, amelyben némi meglepetésre már három éve "húzza”. Bobo Vieri minden "állomáshelyén” gólok garmadával szolgálta meg (egyre növekvő) vételárát és (szintén egyre növekvő) fizetését, amely pillanatnyilag meghaladja a havi 100 millió forintot.

A vb-ig huszonnégyszer lépett pályára a squadra azzurrában, majd hétfőn huszonötödször Szapporóban is, és "ha már arra járt”, kétszer köszönt be szegény Cevallosnak. Ezzel ő érte el az olasz válogatott történetének 12. világbajnoki dupláját, és – miután 1998-ban Kamerun ellen is kétszer talált be – ő lett a negyedik olasz labdarúgó, aki két vb-meccsen is (legalább) két gólt szerzett. Nem került rossz társaságba: előtte Silvio Piola (1938-ban), Paolo Rossi (1982-ben) és Roberto Baggio (1994-ben) hajtott végre hasonló bravúrt.
Az első kettő világbajnok lett, a harmadik vb-döntőt játszott…