Keresztúri lábtörés után

Ha nem is Sir Stanley Matthews babérjaira tör Keresztúri András, azt mindenesetre eldöntötte, hogy addig futballozik, ameddig csak bír. Ez azt jelenti, hogy a most harmincöt esztendős egykori hússzoros válogatott labdarúgó akár még öt év múlva, negyvenesztendősen is ívelgeti majd be balról, futtából a labdát, és teszi mindezt nem az öregfiúk- vagy a járási bajnokságban, hanem az élvonalban. Ôszintén szólva, a magyar első osztály színvonalát nézve, erre minden esélye megvan. Keresztúri András sohasem tartozott a pengés játékosok közé, sokkal inkább a csupaszív játék, a rengeteg futás jellemezte őt. Márpedig a kondijával most sincs gond, ha nem is vígan, dalolva, de végül is gyorsan épült fel élete első és remélhetőleg utolsó lábtöréséből, hogy aztán a bajnoki hajrában újra a pályán találja magát az NB I B-ből a Borsodi Ligába most feljutott Békéscsaba csapatában.
Keresztúri András különben hosszú, kacskaringós pályafutást tudhat maga mögött, emlékezetes állomásokkal. Felejthetetlen este volt ott Zalaegerszegen, amikor a Ferencváros a belga Antwerp ellen játszott kupameccset és jutott tovább a hoszszabbításban kicsikart 3–1-es győzelemmel, amelyik meccsen éppen Keresztúri András lőtte az első gólt; aztán az ellenpont, amely ugyancsak a labdarúgóval kapcsolatos emlék, a bizonyos, az Üllői úti és belgrádi, jugoszlávok elleni sorscsapás, amelyeknek részese lehetett és az 1–7, valamint 0–5 gyaníthatóan nagypapa korában is eszébe jut majd.
Hacsak… Még nem lesz akkor is aktív játékos.
– Miből vannak a csontjai? Harmincöt évesen azt gondolná az ember, hogy szárközépcsonttörés után majd hosszú-hosszú hónapokig nyavalyog, mankózik, sajnáltatja magát, és talán sohasem lesz az igazi, ehhez képest márciusban Csepelen eltörték a lábát, és a bajnoki hajrában már újra pályára lépett.
– Hogy is szokták mondani: ilyen egy kemény vidéki gyerek? Na, valami olyasmi vagyok én is. Cegléden születtem, ott nőttem fel, valahogy távol áll tőlem a grófi életmód, a nyavalygás, nekem mindenhol meg kellett küzdenem az életben. Úgy gondolom, ezt a pályán sokszor már bebizonyítottam, mert ha nem is ment mindig a játék, a küzdeni tudásomért viszonylag kevés kritikát kaptam. Ami pedig a lábtörést illeti, az nem túl jó emlékkép. Március ötödikén Csepelen Mogyorósi Józseffel ütköztem, ő hátulról, vagy inkább úgy mondanám, oldalról találta el a támaszkodó lábam, amely sajnos életemben először eltört. Ki kellett hagynom jó néhány hetet, de most már makkegészséges vagyok, az utolsó előtti fordulóban ismét pályára küldött Pásztor József edző, és így szerencsére a pályán ünnepelhettem a többiekkel a bajnoki címünket. Mit mondjak, remek érzés volt.
– Ha már a bajnoki címet említi, ha jól számolom, nem sokszor volt ilyen örömben része, jóllehet, játszott a Fradiban, az MTK-ban, a Slovan Bratislavában és az Austria Wienben is.
– Valóban így van, mindössze egyszer ünnepelhettem bajnoki aranyat, méghozzá Pozsonyban, a Slovannal. Akkor már túl voltam a harmincon, és azt mondtam magamnak: ezt igazán megérdemeltem a sorstól. Mert hiába játszottam a remek Fradiban, ott "csak” kupagyőzelemig jutottunk. Diósgyőrött zsúfolt ház előtt játszottuk azt a kupafinálét a Vác ellen és egy idegenlé-
giós, Nacer góljával nyertünk egy–nullra.
– Van valami, amit megbánt az elmúlt években, csinált olyasmit, amit mai fejével nem ismételne meg?
– Lehet, hogy mosolyogtató, amit mondok, de én csak a szépre emlékezem. Éppen ezért semmit sem bántam meg. Mindent a futballnak köszönhetek, azt, hogy világlátott ember lettem, hogy bizonyos egzisztenciát szereztem, és hogy sok-sok néző előtt futballozhattam. Mert ha jól visszaemlékszik, a kilencvenes évek elején még sokkal többen jártak meccsre, az Üllői úton például Nyilasi Tibor edzősége idején szinte rendszeresen volt telt ház.
– Értem én, hogy csak a szépre emlékezik, azonban kihagyhatatlan a pályafutásából a jugoszlávok elleni világbajnoki pótselejtező.
– Gondolhatja, hogy én sem feledkeztem meg arról a meccsről, de bár csak ma ott tartanánk, hogy pótselejtezőt játszik a válogatott. Játszottam a visszavágón is, és sajnos abban sem volt sok köszönet, aztán jött a kapitányváltás, nekem egy sérülés és szépen elfelejtettek.
– Most viszont megint felfedezhetik, hiszen újra az első osztályban játszhat.
– Remélem, hogy így lesz. Még ne kiabáljunk el semmit, egyrészt azért, mert még nem írtam alá a szerződéshosszabbítást a Békéscsabával, másrészt pedig még meg kell teremteni a vezetőségnek az első osztályban való indulás feltételeit, ugyanis ennek, szerintem, egyelőre híján vagyunk. Sok-sok ígéretet kaptunk, és úgy gondolom, ha a város is összefog, akkor valóban nevezhetünk az élvonalba. Vannak ajánlataim, de jól érzem magam Békéscsabán, igaz, nekem az a felfogásom, hogy Magyarországon nem érdemes hosszú távra tervezni.
– Mégiscsak megkérdezném: meddig akar még futballozni?
– Ameddig csak bírom. Ha jól megy a játék, miért ne játszhatnék negyvenévesen is? Az imént kérdezte, hogy megbántam-e valamit, és most eszembe jutott, hogy valóban sajnálom azt, hogy nem volt igazi menedzserem. Képzelje el például, annak idején úgy kerültem a bécsi Austriához, hogy egy barátom egyszerűen beajánlott valami ismerősének, az szólt a klubvezetésnek, kihívtak próbajátékra, és végül szerződtettek. Ma már ez másként megy. Ha az embernek segítik a pályafutását, sok pénzt kereshet és jól eladhatja magát. Igaz, ahhoz alázatosnak, szerénynek és lehetőség szerint tehetségesnek kell lenni. Nekem talán mind a háromból jutott. Ezért tehetem meg azt, hogy harmincöt évesen újra az első osztályra készülhetek.