A szabályok szerint csak százhúsz nappal, tehát mintegy négy hónappal a tervezett időpont előtt kell kijelölni a labdarúgó vb-selejtezők pontos színhelyét, de középső gyermekemmel mi már készülünk 2025. szeptember hatodikára. A magyar válogatott akkor kezdi a sorozatot Írországban, s mivel nagyobbik leányom tavaly egyetemi ösztöndíjjal nyolc hónapot töltött Dublinban, megszerette az íreket és a remek helyi söröket, sőt a barátja is Budapesten tanuló ír srác, igen kellemesnek tűnik a kora őszi közös program: a helyszínen szurkolni. Egészen bizonyos, hogy az eredménytől független harmadik félidő sem lesz rossz valamelyik hangulatos helyi kocsmában.
A mi célunk a kvalifikációs premierre nagyjából ennyi, ráadásul a nagy közös célt, a négy évtized szünetet követő újabb világbajnoki szereplés kivívását, vagy legalább az esély megőrzését november 16-án szintén az írek ellen kellene majd biztossá tenni a Puskás Arénában. Bár, mint fentebb jeleztük, papíron lehetne máshol is a meccs, az MLSZ nem véletlenül írt közleményében az idegenbeli helyszínek bizonytalanságáról, a hazaiaknak egyértelműen a nemzeti stadionunkban a helye. A válogatottat körülvevő nagyszerű újkori miliőnek köszönhetően a három telt házas találkozó adva van, függetlenül a riválistól, olyannyira függetlenül, hogy csak március 23-án, a Nemzetek Ligája negyeddöntői után derül ki, a legerősebbek kalapjából Portugália vagy Dánia ejtőernyőzik-e be a csoportunkba.
Szóval lesz még időnk számolgatni meg latolgatni az esélyeket, ám megmondom őszintén, nekem tetszik ez a csoport, no nem azért, mert a legkedvezőbb, inkább emocionális okokból. Ha az említett NL-negyeddöntős párharcot a papírforma szerint Portugália nyeri meg, bizonyára utoljára láthatjuk a mieink ellen a nagy Cristiano Ronaldót, aki még bőszen tervez a 2026-os vb-vel, elvégre csak negyvenegy éves lesz… Ha Dánia jut tovább, az erősek közül az egyik legkevésbé erős lesz az ellenfelünk. Az írekről már írtam, ráadásul noha az idén legyőztek minket, azon a meccsen is mi voltunk a jobbak. Örményország kapcsán annyi, hogy októberben egy sportújságíró-focicsapattal grúziai kispályás tornán vettünk részt, s a záró banketten örmény kollégáink egy-egy pohár konyakkal koccintva meghívtak bennünket egy hasonló, áprilisi jereváni eseményre. Tehát ha a Jóisten adja, lesz már előképünk, személyes tapasztalatunk legalább a helyi viszonyokról, a futballt körülölelő hangulatról.
Készülünk tehát a magunk módján, de ennél azért fontosabb, hogy Szoboszlaiék is hasonlóan tegyenek. Ezzel persze nem lesz gond, Marco Rossi szövetségi kapitány a négycsapatos csoportnak éppen azért örült, mert lehet majd felkészülési mérkőzéseket vívni a nyáron. Aztán az ősszel, mintegy két hónap alatt leperegnek a selejtezők. Alig várjuk.