„Lajos bácsi, köszönjük!”

Öt esztendővel ezelőtt, születésének 105. évfordulóján tanult pályatársam, Thury Gábor részletesen bemutatta Baróti Lajos pályafutását (Népsport, 2019. augusztus 19.), de a mester máig ható rangja, tekintélye nem teszi feleslegessé a 110 esztendeje született mester újabb méltatását. Az ismétlések elkerülése végett, most első és utolsó meccseiről szólunk – futballistaként és edzőként egyaránt.

Huszonegy esztendősen, 1935. október 9-én az Üllői úton lett NB I-es futballista. Vesztes meccsen (Ferencváros–Szeged 3:2), ám a Nemzeti Sport szerint „valódi főiskolai világbajnoki teljesítményt nyújtott”, utalva ezzel arra, hogy a budapesti tornán győztes magyar csapatban remekelt. Szegedi játékostársa, Somogyi Kálmán pedig elmondta, tudja, hogy Barótié a jövő, de nem adja könnyen a helyét a csapatban. Aztán jól megfértek egymás mellett, mindketten játszottak.

Játékosként a Győr futballistájaként búcsúzott, az ETO ugyan kikapott az MTK-tól (0:2) 1948. május 9-én, de a győri csapatában „Baróti bizonyult a védelem legjobbjának, mindenütt ott volt”.

Kétszeres válogatottként hagyta abba futballt. Először 1939. szeptember 24-én, a németek elleni győztes meccsen (5:1 az Üllői úton) játszott, a tudósító szerint „a második félidő közepétől már ő is felnőtt a fedezetsor másik két kitűnő tagjához”. Ami nem akármi, hiszen Sárosi III Béláról és Szalay Istvánról van szó.

Érdekes adalék, ahogy megtudta a beválogatását: „Ülök este a rádió mellett. Kártyázgatok. Egyszer csak hallom a hírt, hogy a kapitány úr engem is felrendelt Pestre, mert (…) esetleg én fogok játszani a németek ellen. A kártya kiesett a kezemből. Azt hittem, hogy valami baj történt a rádiónkkal. Szaladtam át a szomszédba, hogy ott is hallották-e a hírt. Ott persze nagy ujjongással fogadtak. Én azonban még akkor sem hittem. (…) Éjszaka fél 2-kor azonban zörögnek az ablakomon. Jön Hesser Tibor edző úr és mondja, hogy távirat érkezett az MLSz-től: a reggeli vonattal kell utaznom. (…) Amikor reggel elindultam Szegedről voltak kint az állomáson vagy kétszázan. Szinte a tenyerükön vittek fel a kocsira.”

Másodszor 1941, november 16-án Zürichben szerepelt (Svájc ellen: 2:1) Ginzery Dénes csapatában. Nem is akárhogyan. „Pompásan játszott. Van valami egészen kivételes finomság ennek a fiúnak a játékában. Mindig a helyén volt, rengeteg használható labdát adott a csatársornak, de emellett hiba nélkül fogta az összekötőjét is. A támadások elindításához mindig nagyszerűen választotta meg, hogy magas vagy lapos, rövid vagy hosszú passzokkal kell-e ellátnia valamelyik csatárt. Hibátlan teljesítményt nyújtott.”

Edzői pályája azonnal elindult, ahogy abbahagyta a játékot Győrött (1948), a következő évadban már kispadon ült. Győzelemmel indult, csapata éppen a szegedieket győzte le (1948. augusztus 29., 3:0). A mentalitásáról a legtöbbet győri búcsúja meséli el (1951. november 4.): „Szegeden játszottunk, a szünetben bejött az öltözőbe a vagongyár vezérigazgatója, Lakatos Albert, magából kikelve üvöltözött, hogy éppen hídavatásról jön, ami a gyár nagy sikere, erre tessék, a futballisták megcsúfolják az ünnepet. Kitessékeltem az öltözőből, de tudtam, hogy ezzel vége is a győri pályafutásomnak. Amire a buszunk hazaérkezett, már ki is voltam rúgva”. A vezér kifakadásánál a Szegedi Petőfi 1:0-ra vezetett – ez lett a végeredmény.

Nem maradt csapat nélkül, majd legnagyobb sikerei az Újpesti Dózsához köthetők, 1960 után vele lett újra bajnok a csapat, háromszor egymásután (1969, 1970, 1971), és VVK-döntőt játszott a csapat (1969). Utolsó bajnoki meccsén azonban a Vasas kispadján ült itthon, 1974. június elsején Soroksáron. Az Egyetértésnek egy pont kellett a biztos bennmaradáshoz, és láss csodát: 1–1 lett a vége. Ő is tudta, mi lehet a háttérben, hiszen így nyilatkozott: „Nincs mit mondani…”

Szövetségi kapitányként négy világbajnokságon (1958, 1962, 1966, 1978) vezette a válogatottat, amelynek kispadján 1957. december 22-én Hannoverben ült először saját jogon az NSZK ellen (előtte Lakat Károllyal és Sós Károllyal válogatóbizottsági tag volt). A nyugatnémetek 1:0-ra nyertek, itthon pedig: „Várható, hogy most egyesek Baróti nyakába kívánják varrni a vereséget, hogy ezzel gyengítsék a helyzetét. Elképzelhető az is, hogy az ilyen vélemények hatására a kapitány elveszíti a kedvét, bizonytalanabbá válik.”

Nem éppen nyugodt rajt, de az 1966-ig tartó első időszak vége is viharos volt. Az angliai világbajnokság (1966) negyeddöntőjében kikaptunk a Szovjetuniótól (1:2). Aztán: „Nem lemondtam, inkább kilöktek. A lefújás után azonnal odaugrott elém egy rádióriporter, azt hittem, Szepesi Gyuri küldte, eltoltam, hogy hagyjon most békén, van nekem épp elég bajom, megint kikaptunk a ruszkiktól, otthon hazaáruló bitangnak tartanak, lehet, hogy már nem is vagyok szövetségi kapitány. Nos, a fiatalember a BBC magyar adásától jött, amit mondtam, még aznap elhangzott a rádióban, engem pedig eltiltottak, még a szövetségbe sem mehettem, be. Máig nem tárgyalták meg a világbajnoki értékelésemet...”

Ezzel együtt 1975-ben visszatért a válogatotthoz, és Magyarország két kihagyott világbajnokság (1970, 1974) után újra ott volt a tornán. Az új éra első meccsén az edzőbizottság vezetőjeként megbízott kapitány volt, a Bulgária elleni olimpiai selejtezőt 2–0-ra megnyertük (1975. május 7.). Aztán Szófiában nagyon kikaptunk (0–4), de az argentínai vb-n ott voltunk. Három csoportmeccs, három vereség, Argentínától Nyilasi Tibor és Törőcsik András kiállítása után, azaz António Garrido játékvezető közreműködésével 1:2, majd Olaszország 1:3, Franciaország 1:3. A franciák elleni volt Baróti Lajos utolsó mérkőzése kapitányként (1978. június 10.). Kutas István MLSZ-elnök előre megmondta, hogy bármi lesz a vége, ő áll a nyilvánosság elé, így Baróti lemondásáról, esetleges menesztéséről nem volt hír. Később viszont így beszélt: „A reményeink elszálltak. Ezt már az argentinok elleni vereség után világosan láttam. Azzal, hogy Nyilasi és Törőcsik kivált a csapatból, mindent fel kellett forgatni, lényegében olyan játékosok kerültek egymás mellé, akik korábban így sohasem játszottak.”

Érdekes, amit később, jóval később mondott: „A játékosok közül kitűnt Pintér Sándor. Ő nemcsak magát hajtotta, ösztökélte mindig, hanem az egész közösséget is tüzelte, hevítette. Aztán Angliában Fazekas lemondott a csapatkapitányi tisztről, én pedig akkor Kereki Zolit jelöltem helyette. Nem véletlenül, hiszen a pályán és a magánéletben példát mutatott a fiú, ilyenformán nem tévedtem. És mégis . . . Sebet ejtettem olyan ember lelkén, akinek a megroppanását akkor nem bírta el a csapat. Pintér Sanyi ettől kezdve nem talált igazán magára a vb-n, nem tudta régi lelkesedését, szívét belevinni a játékba, inkább csak erőlködött. Akkor még nem tudtam, de ma már igen, hogy egyetlen döntésem volt az oka, hogy az együttes motorja nem húzott úgy, ahogy kellett volna. Ez elég volt ahhoz – többek között –, hogy ne ott landoljunk, ahol terveztük.”

Igen, azon ritka edzők közé tartozottvolt. Haláláig bánta, hogy a világválogatott Npvák Dezső nála csak kilencszer játszott, és azt is, hogy nem hívta be a keretbe a dorogi Prohászka Jánost, hogy ne csak „művészek” legyenek a csapatban. Viszont mindig azok játszottak nála, akiket a legjobb futballistának tartott, az aktuális formától függetlenül.

Ehhez azért már akkor is bátorság kellett.