Népsport: forró siker és hidegháború

Rómába készülődött az Aranycsapat 1953 májusában, Sebes Gusztáv együttesének az Európa-kupa elnyerése volt a tét, s nem mellesleg az, hogy 1925 után (Milánó: 2:1) idegenben nyerjünk az (akkor még) örök vetélytárs ellen.

Két héttel a római meccs előtt az NB I-ben csúcsrangadót rendeztek, a Bp. Honvéd 2:1-re nyert a Bp. Bástya ellen. Az iram erős volt, a játék nívós, de a stabil csapattagok nem nyújtottak kiemelkedőt, egyedül Zakariás Józsefet dicsérte a tudósítás.

A szokásos edzőmeccset a félig kész Népstadion gyepén vívta meg a válogatott. A Gázművek elleni (11:1) próbát nem hirdették meg, ám a környéken hamar elterjedt a hír, hogy játszanak a fiúk, így a végére meglehetősen sokan figyeltek a pálya körül. A kapitány kérésére a Gázművek az olasz módi (tömörülő védelem) szerint játszott, ami nem feltétlenül ízlett a legjobbaknak. Főként a csatároknak, akik sokat cipelték a labdát, későn indultak, nem elég gyorsan, belül erőltették a játékot, és sokáig vártak a lövéssel – íme a Népsport tanulsága. Közben az Internazionale edzője, Alberto Foni arról beszélt, hogy Puskás Ferenc, Bozsik József és Kocsis Sándor a három legjobbunk, ha őket megfogják, akkor nyerhetnek az olaszok.

A küldöttség vonattal utazott – kedélyesen. Olyannyira, hogy a játékosok még a mozdonyvezetővel is elbeszélgettek, aki „megmutatta a játékosoknak a mozdony szerkezetét. A fiúk nagy érdeklődéssel hallgatták az olasz vasutas magyarázatát”.

Rómába érkezve, csak könnyű edzés szerepelt a programban, meg séta a városban, amelynek során még egy Chaplin-filmet is megnéztek a játékosok. Akik a szállodába menet „a társas gépkocsiban az egész úton mozgalmi dalokat, magyar nótákat énekeltek”     .

A Népsportot tudósító Pálfai János nem volt optimista, úgy vélte „a csapat nem a legjobb formában veszi fel a küzdelmet az olaszok ellen”. Így aztán a válogatott csak akkor járhat sikerrel, „ha tudásához magasfokú erkölcsi tulajdonságok is párosulnak”. Volt rá remény, hiszen a játékosokat „fűtötte az a tudat is, hogy mialatt idehaza dolgozó népünk a választásokon tesz hitet a béke és a szocializmus ügye mellett, nekik sportgyőzelemmel kell szavazniuk Rómában”.Ennek jegyében Sebes azzal küldte harcba fiait, hogy „segítsék jó szereplésükkel az olasz dolgozók harcát, akik az Olasz Kommunista Párt vezetésével küzdenek a szabadságért”.

Az érdeklődés hatalmas volt, 300 ezer jegyigénylő jutott 80 ezer helyre, ennek megfelelő hangulat várta a két válogatottat. Aztán a meccs eléggé egyoldalú lett. Az első félidőben még akadozott a magyar gépezet, ám a szünet után már kiválóan játszott a csapat.

A vége 3:0 lett. A 40. percben a Bozsik passzával kiugró Hidegkuti Nándor 10 méterről lő, és „a labda laposan védhetetlenül vágódik a vetődő Sentimenti hasa alatt a kapu jobb oldalába. 1:0”. A 63. percben Kocsis fejjel szökteti Puskást, aki „egyedül tör a kapu felé, kicselezi Grossot és Venturit, s öt méterről, félmagasan a jobb sarokba vágja a labdát. 2:0”. A 70. percben újra Puskás. Palotástól kap labdát, „egy csellel becsapja az őt támadni készülő olasz védőket s 15 méterről, nagy erővel küldött félmagas lövése védhetetlenül száll a jobb sarokba. 3:0”     .

Kiütés. És felszabadult öröm magyar oldalon. Sebes nyilatkozott az olasz újságíróknak, de „uralkodnia kellett magán, hogy rendbe tudja szedni gondolatait, de még így is meg-megrándult időnként az arca az örömtől”. Politikailag persze észnél volt, hiszen, amikor a csapat titkáról kérdezték, így felelt:

„– Nekünk jobb a rendszerünk.
– Hogyhogy jobb? Hiszen mi is háromhátvédes rendszerben játszunk már.
Sebes a fejét rázta:
– Én nem a játékrendszerre gondoltam, hanem a társadalmi rendszerre.”

Nem véletlenül mondta, ami kitűnik a mérkőzést közvetítő Szepesi György visszaemlékezéséből is: „A római mérkőzés egybeesett a választási harcokkal Olaszországban. Volt egy szocialista országok elleni kiállítás a Termini pályaudvar alagsorában. Ügyes húzása volt Sebesnek, hogy erre a kiállításra elvitte az egész magyar csapatot. A L'Unita később visszájára fordította a »bilincsbe verésről« szóló propagandát, amikor azt írta, hogy a magyarok »bilincsbe vert« lábakkal is 3:0-ra legyőzték Olaszországot. Ez volt az egyetlen eset, amikor a sportban is éreztem a hidegháborút. A bíráskodás sohasem tükrözte a nemzetközi helyzetet. Inkább fordítva történt. Elsősorban mi igyekeztünk kihasználni a sportsikereket a rendszer igazolására. A legemlékezetesebb talán a londoni 6:3, amikor az is megjelent az egyik napilapban, hogy »legyőztük a kapitalizmust«.”

A futballisták persze maradtak a játéknál. Lóránt Gyula például elmesélte, hogy amikor először sodorta el (a rá jellemző erővel) Carlo Gallit, s az összekötő szemrehányóan nézett rá: „Elmagyaráztam neki, hogyha hátul marad, akkor nem lesz kitéve ilyen összeütközésnek. Magára vessen, hogy nem tud magyarul, és nem értette, hogy mit mondtam.”

A hazaút diadalút volt. A küldöttség egy napra megpihent Velencében, ahol rendre megállították a sétálgató játékosokat, kérdezgették őket a meccsről, „egyik-másik játékosnak az ujja szinte görcsöt kapott a sok aláírástól”– írta a Népsport.

Ahogy azt is, hogy Bécsből hazafelé tartva, „az ausztriai szovjet zóna határán ugyanazok a szovjet katonák fogadták a mieinket, mint akik kifelé menet. Nagy szeretettel üdvözölték a magyar csapatot, aztán az egyik játékos tréfás kérdésére: »Mi van a győzelem esetére kilátásba helyezett vodkával?«, nagy komolyan kijelentették: »Igazi sportember nem fogyaszt tömény szeszt«. Virágot viszont annyit hoztak a szovjet elvtársak, hogy az egész magyar sportküldöttség alig győzte összenyalábolni”     .

Ami a szakmai oldalt illeti, Sebes Gusztáv arról beszélt, hogy szép-szép az újabb siker, de gondoskodni kell arról, hogy az Aranycsapatnak méltó utánpótlása legyen. A tervszerűséget és a nevelést emelte ki – ezek azért örök szempontok. Ami az olaszokat illeti, a vereség után lemondott Carlo Beretta szövetségi kapitány, a szövetség pedig ideiglenesen légiósstopot jelentett be, azaz a klubok nem szerződtethettek külföldről új játékosokat.

A csapat már itthon, közös vacsorán ünnepelte meg az Európa-kupa-győzelmet. És Puskás Ferencet, aki ötvenedszer volt válogatott. A csapatkapitány meghatottan mondott köszönetet az ünneplésért, az pedig maradjon köztünk, hogy Rómában 47. válogatottságát ünnepelhette. Hogy miért kerekítették fel, nem tudható, mindenesetre nagyobb tévedés sohase legyen a magyar sportban.

Van, aki azt állítja, hogy „politikai okai” is voltak a félreszámolásnak, a kerek évforduló csak emelte a siker nagyságát, amelynek akkori lényege az volt, hogy futballistáink világraszóló sikerrel tettek hitet a népfrontpolitika mellett. Ahogy a magyar dolgozók ugyanazon a vasárnapon az urnák előtt.

De nem volt vége, még júniusban is visszatért a Népsport a római meccsre, persze hogy az olasz választások előtt. Az Il Giorno Italia című lapot idézve: „A kommunista nézők és sok baloldali barátunk és kartársunk úszott az örömben, amikor látták, hogy a magyarok micsoda leckét adtak tehetetlen csapatunknak. De nem kellett a kommunista párt igazolványa ahhoz, hogy az ember megcsodálja a magyarok labdarúgó-művészetét... Ezt minden világosfejű ember láthatta, megfigyelhette.”

Azt azért kétlem, hogy akadt olyan olasz drukker, aki lelkendezett volna csapata veresége után.

Drukkert mondtam, nem elvakult politikust.