Népsport: Sárosi „Gyurka” Amszterdamban is jól táncolt

Ritka megoldással élt Nádas Ödön szövetségi kapitány 1933 februárjában, 27-én nem csupán kihirdette a csapatát a március eleji amszterdami válogatott mérkőzésre, hanem később azokat is küldte pályára, akiket megnevezett.

Persze a viták így sem maradtak el, Nádas azonban rövidre zárta őket: „A csatársor összeállításánál rengeteg véletlen körülmény kötötte meg elhatározásom szabadságát. Avar csak kedden jön ki a kórházból, a kéthetes pihenő semmiképpen sem lehetett javára. Turay tokszalagszakadása is olyan természetű sérülés, hogy túl nagy volna a kockázat, amivel beállítása együtt járna.”

Az összeállítás érdekessége, hogy ezúttal nem a szokásos módit követte, nem csak a három nagycsapat (Ferencváros, Hungária, Újpest) futballistái alkották az együttest, olyannyira, hogy újpesti futballista be sem került a tizenegybe. A Hungária négy (Szabó Antal, Barátky Gyula, Cseh II László, Titkos Pál), a Ferencváros három (Korányi I Lajos, Lázár Gyula, Sárosi I György), a Bocskai két (Markos Imre, Teleki Pál), a Nemzeti (Bihámy Béla) és a III. ker. FC (Bíró Sándor) egy-egy játékost delegált.

A kapitány egy nappal a csapathirdetés után értekezletre hívta össze a játékosokat, ám kénytelen volt nyolcukkal beérni. A hiányzók kimentették magukat. Szabó kapus a Soroksár igazgatójával üzent: „Kéri a kapitány úr elnézését, amiért nem jön be, de nem jól érzi magát... Farsang vége van kérem, és ez Soroksáron nagy szó. Sokáig volt fenn ő is, inkább pihen.”Ahogy Sárosi „Gyurka” is, aki a Gellért-szállóban táncolt sokáig éjjel. Némi mentség, hogy a futballisták az előző napi bajnokijuk után rúgtak ki a hámból, úgy látszik, legálisan.

Az utazók közül a debreceni Markosnak szabadságot kellett kérnie, ami azért nem volt egyszerű, mert nem sokkal korábban kapott állást a városnál, villanyóra-leolvasó lett. Debreceni hír az is, hogy Teleki center elment a híres helyi hentesmesterhez: „Jóféle debreceni kolbász és szalonna teszi ki a súlyos csomagot, amit a csapat majd magával visz, hogy zavarba ne jöhessenek a magyar gyomrok.”

A küldöttség kora reggel indult útnak a Nyugati pályaudvarról. A korai, háromnegyed hetes randevú ellenére senki sem késett el, izgalmat csak az okozott, hogy Markos az indulás előtt szinte közvetlenül lerohant a vonatról: „Kártya, kártya…, nincs kártyánk!”Mire Nagy Marcell, az MLSZ pénztárosa már szaladt is kártyát venni, hogy a fiúk a szokott módon üthessék agyon az időt az úton.

„Rendkívül meleg fogadtatás, példátlan érdeklődés, tökéletes kondíció, tavaszi idő, jó pálya”– így a Nemzeti Sport az érkezésről. Minden szép és jó, hiszen „igazán mindent megadnak nekünk. Akárcsak a gazdag nagybácsi a szegény rokonnak, akinek, ha pénze nincs is, de becsülete van!”A hasonlat alapja, hogy a hollandok az összes költségünket állták. Az előzményekhez tartozik, hogy az első világháború után egy évtizeden át 28 ezer magyar gyerek utazhatott Hollandiába, úgymond hizlaló kúrára, szívesen látták őket, s a jótékonysági akció által bensőséges viszony alakult ki a két ország között. Ami abból is kiderült, hogy a De Telegraaf sportszerkesztője heti félórás rádióműsorában nem győzte eléggé értékelni a kivándorlások folytán megtizedelt, de önerejéből megújhodó magyar futballsportot.

Amelynek képviselői különösen készültek a vasárnapi meccs­re. Nádas kapitány tízperces (!) könnyű tréninget hirdetett, a beszámoló szerint keretében „körgyaloglást rendeztek, majd rövid futások szerepeltek a párperces mozgó edzés során. Végül »zenés, takarodó« zárta be az edzést. Csapatban, vidám futballistanótákat zengedezve vonult fel a csapat a pályán körben, a holland vezetők spontán tapsai között.”

A taps másnap sem maradt el, hiszen 2:1-re legyőztük Hollandiát. „Annyi figyelem, annyi szeretet, annyi pompa és gazdagság ragyogott körülöttünk a nagyszerű tavaszi időben, hogy mindannak bűbájos varázsa alól szinte ki sem vonhatta volna magát az ember. Ebben az érzésünkben megerősített maga a csapat is, amely szintén úgy viselkedett, mint a látogatóban járó család”– összegzett a Nemzeti Sport. A hollandok szereztek vezetést miután Sárosi „Gyurka” eladta a labdát, ám aztán az ő indítását követően egyenlített Bihámy, majd a szünet után az újonc Teleki kapáslövése jelentette a győzelmet.

Az értékelésből kiderül, hogy „csatársorunk szervi hibában szenvedett”, Teleki ugyanis irányító center, mellé olyan összekötők kellenek, akik követni tudják az akaratát. A fedezetek jók voltak, még úgy is, hogy Barátky megijedt a kemény(ebb) holland harcmodortól, Sárosi pedig eladta a labdát a holland gólnál. Ezzel együtt „Gyurka” remekelt, akárcsak a védelemben Korányi és Bíró.

Nádas Ödön elégedett volt, főként azzal, hogy összeszámolta: 41 lövés ment a holland kapura.      „Ezekből be is mehetett volna még egy-kettő”– tette hozzá, és tényleg, miért ne?

Említést érdemel még, hogy a meccset a belga John Langenus vezette. Először fújt nekünk, de nem utoljára (1933 és 1938 között összesen hétszer), nagy tisztelet övezte. Nem véletlenül, hiszen ő vezette a világbajnoki döntőt 1930-ban (Uruguay–Argentína 4:2). Amszterdamban azzal tűnt ki, hogy egy magyar kapu előtti kavarodás során hirtelen a sípjába fújt, majd feldobással folytatták a felek. „Azért fütyültem, mert az egyik hátvédjük olyan ijesztő elszántsággal rohant az egyik holland csatárra, hogy 11-es szaga volt. Lehet, hogy ebben egyesek elfogultságot látnak, hogy megelőzök egy 11-est, de – előrelátni annyit tesz, mint kormányozni, és a bírónak kormányoznia kell a játékszenvedélyeket”– magyarázta a banketten.

Három nappal később Rotterdamban játszott a csapat a város válogatottja ellen. A rotterdamiak három és fél perc alatt két gólt szerezve, a 4. percben 2:0-ra vezettek. Aztán a szünetben már 2:2 volt az állás, végül 4:2-re nyertünk.

Fordult a kocka, ezúttal a csatársor remekelt, „ötletesen, elszántan és eredményesen verekedett. Markost mintha kicserélték volna. Nemcsak eleven, gyors, kemény és bátor volt, de jól is centerezett, az akciókat befejezte! Mellette Cseh a mérkőzés hőse lett. Játéka egyenesen érthetetlen, annyit mert magára venni ez a játékos, aki szellemességben, a taktikai ügyességben és a gól előtti vitéz magatartásával a mezőny fölé emelkedett”– áll a tudósításban. A védelem ezúttal „ingadozó volt”, ráadásul Háda kapus mind a két gólban benne volt. A fedezetsor „bágyadt, széteső volt. Sárosi erőtlen, lehangolt kedvet mutatott, labdái így többször nélkülözték a megszokott könnyedséget és pontosságot. Nem volt rossz, de nem is volt az igazi Sárosi”– na ja, nála más volt a mérce.

Nem mellesleg, Rotterdamban is összejött 22 ezer néző a meccsünkre, a Nemzeti Sport szerint a kitüntető érdeklődés „csak abból a harmóniából fakadhatott”, amely a két ország kapcsolatát jellemzi. A konklúzió pedig: „A »gazdag nagybácsi« igazán a legjobb emlékekkel vett búcsút a szegény rokontól. S hogy ez nem frázis, azt mi sem bizonyítja ékesszólóbban, mint hogy a magyar csapatok a két győzelem óta jóval kapósabbak, mint eddig voltak.”

Mert ugyebár szép a harmónia, ám azért a pénz sem kutya.