Népsport: Braun „Csibi” tragédiája – sikertelen volt a mentőakció

Braun József halálának pontos körülményeiről szinte semmit sem tudunk, a források jellemzően csupán annyit említenek, hogy 1943 februárjában – bizonytalan adat szerint február 20-án – halt meg munkaszolgálatosként a keleti fronton, az ukrajnai Harkiv közelében, a doni visszavonulás során. A minden idők egyik legjobb jobbszélsőjeként emlegetett labdarúgó Putnokon látta meg a napvilágot 1901-ben. A szegény, sokgyermekes zsidó család korán Budapestre költözött, a futballemlékezetben ma is becenevén, „Csibiként” ismert fiú grundja az Almásy tér volt.

Pályafutását a zsidó színezetű Vívó és Atlétikai Clubban kezdte el 13 évesen, három évvel később átigazolt a Jimmy Hogan edzette MTK-hoz. Ő szúrta ki tehetségét, amikor az Angol Parkban látta futballozni, és Orth Györgyhöz hasonlóan szinte atyai szeretettel egyengette útját – mondták, a világháború után sohasem tudott könnyek nélkül beszélni róla.

Braun az MTK, majd a Hungária oszlopos tagjaként 1917 és 1928 között 161 bajnoki mérkőzésen lépett pályára, 78 gólt szerzett, mielőtt 1929-től rövid ideig külföldön, osztrák és amerikai csapatoknál (Hakoah Wien, Brooklyn Hakoah, Brooklyn Wanderers) próbált szerencsét. Kilencszer volt bajnok az MTK-val, illetve a Hungáriával, 1924-ben részt vett a párizsi olimpián, 28-szor lépett pályára a magyar válogatottban, a neve mellett 11 gól szerepel. Nevelőegyesületéből, a VAC-ból vonult vissza 1931-ben, edzőként dolgozott a LAFC Lucenecnél és az 1. CsSK Bratislava csapatánál, majd 1938–1939-ben a Hungáriánál.

„Helyzete nem volt könnyű. Zsidó fiú volt. A legtöbb játékos nagyon szerette, de volt olyan, aki egyszerűen nem akarta tudomásul venni utasításait, mondván, neki zsidó ne parancsolgasson”– idézte fel az időszakot Örömök és csalódások című könyvében Sebes Gusztáv, a Hungária akkori csapatkapitánya. Hogy Braun József miként élte meg a zsidó származásából adódó nehézségeket, a körülötte növekvő bizalmatlanságot, személyes mozgásterének szűkülését, az leginkább megint csak az Aranycsapat későbbi szövetségi kapitányának 1981-ben megjelent visszaemlékezéséből derül ki:      „1938–1939-es külföldi útainkon Jugoszláviában, Olaszországban, Lettországban, Lengyelországban, Németországban és Svédországban nagyon nyomott hangulatot találtunk. Az emberekben páni félelem élt. Mindenütt a háború réme fenyegetett. Lipcsében és Berlinben játszottunk 1939 májusának végén, és onnan vonaton utaztunk Svédország felé. Rengeteg katonavonat haladt el mellettünk, órákat késtünk, amíg a stralsundi tengerparthoz értünk, hogy ott menjünk át Trelleborgba. Síró, sárga csillagos családok otthonukból menekülve, kiutasítva vagy önkéntes elhatározással utaztak messze idegenbe. Láttam, hogy az örökké vidám Braun Csibi magába mélyed, és szótlanul bámul a semmibe. Gondolatai nagyon messze járhattak. Megszólítottam: »Csibikém, mi bánt?« Melankolikusan válaszolt: »Hová süllyed az emberiség? Az anyját ez ideig senki sem választhatta meg. Tehetek én arról, hogy zsidónak születtem?«”

A világháború kibontakozása és a zsidóellenes intézkedések Braun József sorsát is megpecsételték. Munkaszolgálatra rendelték, és vesztére a nagykátai hóhérként ismert Murai (más helyeken Muray, született Metzl) Lipót kezei alá került. A rettegett alezredes az 1. bevonulási központ parancsnoka volt Nagykátán és Tápiósülyön, botja mindig ott volt a keze ügyében, kíméletlenül ütötte a munkaszolgálatosokat, kegyetlenkedései nem ismertek határt. Tucatnyi különleges munkásszázadot állított össze és küldött a keleti frontvonalra, kimondottan azzal a céllal, hogy tagjai többé ne térjenek vissza. Ő indította útnak a Davidovkánál, borzalmas megaláztatások után odaveszett kétszeres olimpiai bajnok kardvívót, Petschauer Attilát, valamint a Jevdakovónál elpusztult írót, Rejtő Jenőt is.

Hermann László gépészmérnök, túlélő vallomását idézte 1970-ben a Tükör című folyóirat: „Muray alezredes figyelmeztetett bennünket, hogy mindannyian gazemberek vagyunk, ilyenekre ennek az országnak nincs szüksége, tehát közülünk senki sem fog hazajönni… Figyelmeztette a keretet, hogy mindaddig ők haza nem jöhetnek, amíg közülünk egy is él.

Erős nyomot hagyott egy másik Nagykátát megjárt munkaszolgálatosban, Saly Elemérben is a találkozás a hírhedt nagykátai tiszttel, így festette le az esetet Mozgó vesztőhely című könyvében: „Az őrmester, vitéz Kovács, harsány ordítással fogadta most az irodából kisiető Muray alezredest.– A zsidók kihallgatásra együtt állnak.Hát ez az a híres Muray? Délceg fenegyereknek képzeltem és egy beteges kinézésű, apró, ősz aggastyánt láttam felénk totyogni. Arcában, nézésében semmi kegyetlen nem volt. Hanyagul, sapkája szélét alig érintve tudomásul vette az őrmester jelentését és nádpálcájával a lábszárát ütögetve, néhányszor elvánszorgott a sor előtt. Mint legmagasabb, én voltam a sorban az első. Megállt előttem és elkezdett röhögni. Pálcáját a vállamra tette és elkezdett vele simogatni. Néha felcsúszott a vessző az arcomra, onnan a fülemig, amelyről apró paskolgatásokkal visszavándorolt a vállamra. Azután megszólalt, halkan, dünnyögve, szinte szeretettel mondta: »Szép, nagy darab trágya lesz belőled! – huncutkodóan szemlélgetett s dünnyögve megismételte – szép trágya… szép trágya…«”.

Murai Lipótot utóbb cselekedeteiért elítélték és 1945. május 1-jén kivégezték. Ami a futballistát illeti, feltételezhetően nyílt volna némi esély a megmenekülésére, testvérének – korabeli sajtóforrásokban hivatkozott – vallomása szerint sorsa miatt Gidófalvy Pált, a Magyar Labdarúgó-szövetség elnökét is felelősség terheli. A Világosság című napilap 1945. október 12-i száma idézi a fivér verzióját: „A történet előzménye 1942 júniusára nyúlik vissza, amikor Braun Csibi Murai, a kivégzett nagykátai hóhér karmai között sínylődött. Ez időben történt, hogy Braun Béla, Csibi bátyja igazoló írást kért Gidófalvytól fivére részére, amivel esetleg ki lehetett volna őt szabadítani a halál torkából. Gidófalvy az igazolást megtagadta. Braun Béla ekkor Pluhár Istvánhoz, az ismert rádió­szpíkerhez, az OSK akkori előadójához fordult, aki telefonon a következőket mondotta Gidófalvynak: »Kérlek, Pali, függetlenül attól, hogy mi a felfogásod a zsidókérdésben, ez az igazolás éppen úgy jár Braun Csibinek, mint cselédnek a munkakönyv.« Egyébként ezt az igazolást az összes olimpikonok megkapták. Gidófalvy ezek ellenére sem adta ki az igazolást. 1945: Pluhárt igazolta a rádió, viszont ő igazolta Gidófalvyt a népbírósági tárgyaláson, mikor erre az ügyre vonatkozólag azt mondotta, hogy egy ilyen írást Gidófalvy akkor nem is adhatott ki. Braun Csibi testvérbátyja most azt kérdi Pluhártól: miért változott meg a véleménye?”

Pluhár István, a legendás rádióriporter tehát megpróbált közbenjárni a játékos érdekében. Hogy utóbb nem tett terhelő vallomást a bíróságon a volt futballszövetségi vezetőre, érthetően bántotta Braun Béla igazságérzetét, ezzel együtt álláspontja védhetőnek tűnhetett. Nagyobb baj, hogy az elmondottak alapján ki sem derülhetett, vajon az MLSZ-es védőlevél hatott-e volna, hiszen a jelek szerint Gidófalvy Pál nem kísérelte meg a papíros mentőakciót. A sportvezető további sorsát nyomon követi L. Pap István kollégánk 2020. január 27-i portrécikke(Népsport: A futball munkása). A népbíróság 1945 októberében négyévnyi börtönbüntetésre ítélte, novemberben mégis felmentették és szabadlábra helyezték. Később egy évet töltött rendőrhatósági őrizetben, majd 1949-ben ismét elítélték, ám börtönbüntetését kitöltöttnek vették – 1965-ben a Vasdaraboló és Feldolgozó Vállalat alkalmazottjaként ment nyugdíjba.

Braun József még 42 éves sem volt, amikor meghalt. Élete záró fejezetének állomásai, az utolsó időszak történései, hányattatásai a magyar futballtörténelem eddig feltáratlan részlete.