Népsport: abbahagyatták vele a védést – Grosics visszavonulásának története

Az, hogy a 36 éves Grosics Gyula az 1962-es labdarúgó-világbajnokságot követően abbahagyja pályafutását, nem volt kérdés, illetve – de erről majd később. A vb-t megelőzően a Népsport felkeresett három labdarúgót, akiknek mást és mást jelentett a torna: a fiatal Mészöly Kálmán, a rutinos Tichy Lajos és a kapus szólalt meg. Grosics nem kertelt: „Chilében véget ér számomra az előadás. Legördül a függöny. Befejezem!”

Majd kifejtette, amit a kapuban el lehetett érni, elérte, nagy sikerek részese volt, s annak ellenére hagyja abba, hogy úgy érzi, még tudása teljében van. „Szeretnék úgy búcsúzni, mint Bozsik, s szeretném, ha az emberek egy jó Grosicsot őriznének meg emlékezetükben. Rancaguában mindenesetre szeretném megmutatni, hogy Grosics még a régi!”

Arról is beszélt, hogy kapusiskola megalapítását tervezik, amelynek vezetésével őt bíznák meg.

Már a vb után a Népsport 1962. július 15-i számában arról írt, hogy a visszavonuló Bozsik József és Grosics valószínűleg edzői pályára adja a fejét, a korábbi jobbfedezet kijelentette, addig nem ül a kispadra, amíg nem lesz a kezében a szakoktatói képesítés. Grosics elmondta, egyesületével, a Tatabányával az 1961–1962-es idény előtt közölte, a vb után nincs tovább, nyugdíjba vonulását így indokolta: „Úgy vélem: akkor kell befejezni, amikor a legszebb a búcsú a játékos és a szurkoló számára is. Nem szabad kivárni, hogy felhívják a figyelmet arra, ideje lenne már lelépni a pályáról… A naplemente előtt kell eltávozni a színről.”

A felvetésre, hogy szurkolóként hogyan viseli majd…, de az újságíró be sem tudta fejezni mondandóját, mert a Fekete Párduc közbevágott: „Számomra elképzelhetetlen, hogy ne az aktív labdarúgással függjön össze a további sorsom.” Szóba került, hogy edző lesz, a beszélgetés idején már a TF vezetőképző tanfolyamának volt a hallgatója. Grosics lelkesedéssel a hangjában említette, vágya, hogy az alakuló labdarúgó-iskola keretei között a kapusok képzését vezesse. Amellett, hogy így a futballtól sem szakad el, „ha a terv megvalósul, azon a területen tölthetem be hivatásomat, amely a legközelebb áll hozzám. Kapusokat fedezhetek fel és nevelhetek, hát nem szép ez?” A Bányász éppen Helsinkibe készült a Világifjúsági találkozóra (VIT) – a KISZ a Tatabányát küldte a finn fővárosba –, amelyen még a 86-szoros válogatott is részt vett, igaz, zömmel Rapp Imre állt a kapuban.

A Labdarúgás 1962. augusztusi száma Bozsik és Grosics visszavonulását kész tényként rögzíti, Bozsik esetében „nemsokára tanítványai boldogan iratkozhatnak be abba az iskolába, amelynek professzora Cucu bácsi lesz”. Grosics „pályafutásának most új, fényes szakasza előtt áll: kapusokat fedezhet fel és nevelhet. Talán olyanokat is, mint ő volt.”

A cikk az Aranycsapat többi tagjának sorsát is érinti, Buzányszky Jenő ez idő tájt a Dorog szakvezetője, Lóránt Gyula éppen a Bp. Honvéd irányítását vette át, Lantos Mihály nem sokkal később állt munkába a Kőbányai Porcelánnál. Zakariás József Guineában oktatta az afrikai ifjakat, Budai II László a Honvéd úttörőcsapatánál volt alkalmazásban. Hidegkuti Nándor túl volt már a Fiorentinával egy KEK- és egy Olasz Kupa-győzelmen, egy KEK-döntőn, éppen a Mantovát igyekezett jobbá tenni.

A Magyarországról a forradalom után emigráló Puskás Ferencről, Kocsis Sándorról és Czibor Zoltánról dehonesztáló sorokat írt a szerző – hat évvel voltunk a forradalom után, még az 1963-as amnesztia előtt. Kocsisról többek között az áll, gyerekként egyszer beszaladt a pályára, rendőr vitte vissza az apjához. „Hat esztendővel ezelőtt is szaladt, futott… A labda után...?” A      Búcsú a csapattól című írásban elsősorban a posztjukból ismerhetünk a futballistákra, a bekezdésekben azért szerepel legalább kereszt- vagy vezetéknév. Kivéve a balösszekötőt, Puskás Ferencet, az ő neve nincs megemlítve. „Bécsből elsőnek akart hazajönni, de gátlásokkal küszködve mindig kicsomagolt. S maradt: mit hoz a jövő – ki tudja? A profi szerződés súlyos kötelék.” Ne feledjük, Puskás a Real Madriddal ekkor már kétszeres BEK-győztes, 1960-ban a Világkupát is megnyerte, kétszeres bajnok és Spanyol Kupa-győztes volt… A balszélső is kapott egy rosszalló megjegyzést: „Czibor Zoltán volt a régi csapat túl okosa”.

A Képes Sport azt fejtegette, hány egykori ismertebb labdarúgó ül valamelyik NB I-es együttesünk kispadján. Titkos Pál (SBTC), Lyka Antal (DVSC), Albert József (Komló), Szűcs Gyula (Ú. Dózsa), Kállai Lipót (Pécs), Orczifalvi István (Szeged), Tölgyesi József (Haladás), Lakat Károly (Tatabánya), Kovács Imre (MTK), Illovszky Rudolf (Vasas), Mészáros József (FTC), Lóránt Gyula (Honvéd), Szusza Ferenc (Győr), Buzánszky Jenő (Dorog). A cikk megállapítja, hogy az átlagéletkor nem éri el a 45 évet, az említettek szakmai tudása megfelelő, legfeljebb kevésbé tapasztaltak. Tekintélyén még annak sem esik csorba, a korábban vele egy csapatban futballozókat irányít. Titkos Pál, továbbá a válogatott szövetségi kapitánya, Baróti Lajos, valamint Lakat Károly jó példával jár elől a fiatalokkal való kapcsolattartásban.

Később megjelent források alapján nem biztos, hogy Grosics önszántából fejezte be karrierjét. Rengóban, a válogatott chilei szálláshelyén az „utolsó vacsorán” szóban valóban elbúcsúzott, ám Kő András 2007-ben megjelent, A Grosics című könyvében erősen árnyalja a képet. A kapus Tatabányáról a Ferencvárosba szeretett volna igazolni, úgy érezte, a zöld-fehér szurkolók képesek motiválni, hogy tovább védjen, akár az 1966-os világbajnokságon is. A bányászvárosban nem árulta el, hová készül, egyedül Lakat Károly edzőt avatta be. Némiképpen elgondolkodtató, hogy a kiváló edző fia, az ismert újságíró Lakat T. Károly ebben nem biztos, mondván az otthoni futball-legendáriumban legalább egyszer – ha másképpen nem, utólag – felvetődött volna, hogy Grosics a Fradiba készül. Gyakorlatilag eldöntött tény volt, hogy csak a vb-meccsek után közlik a Fekete Párduccal, hogy nem mehet az FTC-be – holott erről már jóval a vb előtt döntöttek. Itthon megírták a határozatot, s Rengóban adták át. Hogy ki állhatott a nemleges válasz mögött? Grosics szerint Kutas István, akinek sporttal kapcsolatos módszertani észrevételeit a kapus nagy plénum előtt kritizálta. Akár így volt, akár nem, a Ferencváros és az 1956 után meghurcolt kapus szálka volt a rendszer szemében, ez is elég lehetett, hogy kútba essen az igazolás.

Baróti még rávette, hogy a vb-ről hazafelé Bécsben védjen az osztrákok ellen (2:1-re nyertünk), majd októberben fejezte be végleg a jugoszlávok ellen. A Bányásztól júliusban búcsúzott, a Tatabánya 6:2-re iskolázta le a Kaiserslauternt, a németeknél a Puskást az 1954-es vb-n lerúgó Werner Liebrich játszotta utolsó meccsét. A kezdés előtt Grosics egy úttörőtől virágcsokrot kapott, köszöntötte csapattársa, Lahos László, majd a mikrofonhoz lépett: „Tartsanak meg emlékezetükben úgy, olyan szeretettel, mint ahogyan én önöket. Ne felejtsenek el, csak a személyemmel kapcsolatos balsikereket feledjék. Kívánok mindenkinek bányászköszöntéssel Jó szerencsét!”      Néhány percet védett, majd levonult a pályáról. Nem sokkal később a tröszt vezérigazgatója kiküldte Katowicébe egy meddőhányók feldolgozásával foglalkozó, magyar illetőségű céghez. Noha Grosics már évek óta a családjától távol élt, kiment, mert „egyszerűen nem tudtam megemészteni, feldolgozni magamban, hogy abbahagytam a játékot. És ahogyan tulajdonképpen abbahagyatták velem…” Kint hívta a Górnik Zabrze edzőnek, de nem akart edzősködni, viszont belement, hogy kapusoknak tartson képzést, amit 1962 végéig csinált. December elején személyesen megkereste a tröszt első embere, s közölte, mivel Lakatot januártól kinevezték az olimpiai válogatott élére, Tatabányán rá gondoltak, hogy folytassa a munkáját. „Nem lelkesedtem túlságosan az ötletért, de végül igent mondtam.”

Hazajött karácsonyozni, és már nem is tért vissza Lengyelországba.