Népsport: labda helyett repülőgép

Labdarúgó-válogatottunk négy héttel az 1952-es helsinki olimpia magyar–román mérkőzése előtt Varsóban lépett pályára Lengyelország ellen. Sebes Gusztáv szövetségi kapitány nem utazott el a csapattal, mert – ahogyan ő fogalmazott – „nem hagyhatom itt a többi sportágat”. Tudni kell, Sebes az Országos Testnevelési és Sport Bizottság (OTSB) elnökhelyettese volt – más kérdés, hogy sokak szerint tulajdonképpen mindig is szövetségi kapitány maradt…

Válogatottunk 5:1-re győzött, de a találkozó inkább arról nevezetes, hogy Sebes a lengyel fővárosban őt helyettesítő Mándi Gyulának még Budapesten átadott egy levelet azzal, hogy csak a mérkőzés előtt az öltözőben bontsa fel. Mindenki azt hitte, Sebes lelkesítő szavait tolmácsolja, ám a levélben az állt:     

„Nem Palotás, hanem Hidegkuti a center”. Mivel a szövetségi kapitány már itthon kihirdette a kezdőcsapatot, a szerelésben toporgó Palotás Péter leforrázva érezte magát – Hidegkuti Nándor pedig a nézőtéren várta a találkozót. Sebes azzal indokolta a döntést, hogy a lelkiismeretes „Öreg” túlizgulta volna, ha a középcsatár posztra jelöli. Ennek némiképpen ellentmond, hogy a Bp. Bástya támadója ekkor már 18-szoros válogatott volt 12 góllal. A kapitány arra hivatkozott, összekötőként sokszor nyújtott olyan jó játékot, amelyet ő a középcsatártól szeretne látni. Tény, univerzális futballista lévén, Hidegkuti több poszton is bevethető volt. A 42. percben válogatottunk 5:0-ra vezetett – más kérdés, hogy a második játékrészben nem ambicionálta a játékot, végül 5:1-re győzött.

Az utolsó előkészületi mérkőzésen a helsinki Olimpiai Stadionban léptek pályára legjobbjaink Finnország ellen – visszaadva az olimpia házigazdájának 1951-es budapesti látogatását (Magyarország–Finnország 8:0). Ekkor már Sebes is a helyszínen volt, s a 6:1-es siker után kijelentette, „Hidegkuti jó játékát megismételte, s ez megnyugtatott mindenkit”.

A Népsport sem fukarkodott a dicsérettel: „Nagyszerűen összefogta a szárnyakat. Ragyogóan osztogatott. Átadásaival sokszor hozta helyzetbe társait. Nagy területen játszott, s ötletes húzások mellett kapura is lőtt. Bal szélen is csaknem olyan teljesítményt nyújtott, mint középcsatárban. Inkább »építő« szélsőt játszott, sokat húzódott befelé és ilyenkor összekötőből foglalkoztatta a szélre húzódott Puskást.”

Sebes némileg tartott az olimpiai selejtezőtől, mivel a magyar–román arról volt hivatva dönteni, melyik együttes kerül a torna 16-os mezőnyébe, s bizony az 1924-es párizsi olimpia kudarca, az egyiptomi csapás (0:3), fel-felrémlett a kapitányban…

Kalmár Jenő azzal indokolta Dalnoki Jenő és Hidegkuti Nándor játékát, hogy a védő jobb formában van Buzánszky Jenőnél, illetve a támadó Palotás Péternél. A balhátvéd Lantos Mihály így vélte: „A mérkőzés esélyesei mi vagyunk. A román játékosok minden bizonnyal azzal lépnek a pályára, hogy a magyarok az esélyesek, s ezért valószínűleg nyugodtabban fognak játszani, mint mi.” Az ellenfél szövetségi kapitánya, Gheorghe Popescu tárgyilagosan fogalmazott: „Nem vitás az, hogy a magyar–román találkozó esélyese a magyar csapat, hiszen nekünk az eddigi mérkőzéseinken még egyszer sem sikerült legyőznünk a magyarokat. Az utóbbi időben a román labdarúgósport jelentős fejlődésen ment keresztül, mégsem számíthatunk arra, hogy meglepetést okozunk a keddi mérkőzésen.”

A korabeli sajtó szerint már-már baráti volt a hangulat, a valóság azonban másként festett. Zavoda II László, Kovács József, Farmati Zoltán, a nagyváradi születésű Serfőző Gábor és Pecsovszky József személyében öt magyar is helyet kapott a román válogatottban. Oroszhegyi Károly Csala, a Szőke Csoda, Pecsovszky József életéről szóló könyve előszavában Szepesi György többek között így írt:     

„Erdély egyaránt volt a magyar labdarúgás (egyik) és a román futball (egyedüli) bölcsője”.

A teljesség igénye nélkül: az 1930-as, 1934-es és az 1938-as román vb-csapat egyértelműen a magyar játékosokra épült. A trianoni békediktátum, majd a bécsi döntések ide-oda „dobálták” a futballistákat, amelynek az is következménye lett, hogy a második világháború után „a román színekben szereplő labdarúgók konok elszántsággal akarták bizonyítani a klasszisukat, makacsul egyénieskedtek…” (Az idézet a Kalandozó magyar labdarúgók című könyvből való). Közülük is kiemelkedett Pecsovszky „Csala” József, aki így határozta meg nemzetiségét: „Apám tót volt, anyám sváb, de én magyar vagyok, mert annak érzem magam!” A csatár 1942-ben és 1943-ban háromszor lépett pályára a magyar válogatottban, a románoknál 32-szer szerepelt a legjobbak között.

A finn hosszútávfutó, Paavo Nurmi szülővárosában, Turkuban rendezett 90 perc alatt a roppant nagy tét miatt mindkét csapat idegesen játszott. A 22. percben Czibor szerzett vezetést a magyaroknak, de előtte Tudor Paraschiva egy hatalmas helyzetet kihagyott. Pecsovszky próbálta megnyugtatni társait, hogy játsszanak nyugodtan, ez be is következett, a románok mezőnyfölénybe kerültek. Hidegkuti összefejelt Kovács Józseffel, a temesvári védő csak turbánnal a fején tudta folytatni a mérkőzést. Puskás Lórántnak kiabált: „Lórikám, meddig ficánkol még ez a Csala?” Dalnokit pedig az otthoni szurkolók mondásával biztatta:  „Puha vagy, Jenő!” A jobbhátvéd el is „ütötte” Pecsovszkyt… Mindezt Oroszhegyi könyvéből tudhatjuk meg, mert Puskás a Népsportban erről szót sem ejtett:  „Nehéz és kemény mérkőzés volt. Ha adódó gólhelyzeteinket jobban kihasználtuk volna, nagyobb arányban és könnyebben győzhettünk volna a lelkesen harcoló románok ellen.”

A második félidőben Paraschiva két nagy helyzetet is kihagyott, „Csala” gólját pedig les címén nem adta meg Nyikolaj Latisev szovjet játékvezető. Eugen Iordache lövését Bozsik a gólvonalról vágta ki, Kocsis fejes gólja nyugtatta meg a mieinket, jóllehet a találkozó vége előtt Ion Suru szépített. Kocsist, aki a mérkőzés végén összecsapott a román válogatott középhátvédjével, Kováccsal, a bíró kiállította. Kő András A Grosics című könyvében a kapus így emlékezett: „Jól játszottak a románok, de Latisev mellszélességgel mellettük volt. Egy éles eset is lezajlott. A románok jobbszélsője egy fürge, erőszakos játékos néhányszor megugráltatta Dalnokit. Szögletet ítélt ellenünk a játékvezető. Nagy helyezkedés volt a kapu előtt. Jött befelé a labda, kimentem, bele a tömegbe, ütköztünk, kiöklöztem a labdát, ketten-hárman hanyatt estek. A románok jobbszélsője is fekve maradt a hatos vonalon. Jenő célba vette a játékost, és a fejétől a lába ujjáig, két lábbal végigszántott rajta. S aztán, mint aki jól végezte dolgát, mindjárt futott is kifelé. Valaki utána ordított: »Hova mész Jenő?« »Úgyis ki fog állítani« – kiáltott vissza. De Latisev nem állította ki, Kocsist küldte fürödni egy semmiségért…” Kocsis kiállításáról a bíró ezt mondta: „Egy összecsapás alkalmával néhány pillanattal a labda elrúgása után nyúlt be szabálytalanul és térdével ellökte Kovácsot, a román csapat középhátvédjét. Kocsis egyébként a mérkőzés folyamán sportszerűen küzdött, de ebben az egy esetben megfeledkezett magáról.”

Szepesi György a találkozó kapcsán találóan jegyezte meg: „Ezen a mérkőzésen a 22 játékos nem is annyira a labdát, mint inkább üresen, a reptéren indulásra készen álló gépet látta maga előtt: tudták, amelyik csapat veszít, indulhat hazafelé…”

A finn Työkansan Sanomat szerint „sokkal kisebb volt a különbség a magyar és a román csapat között, mint ahogy azt várni lehetett. (…) A románok olykor túllépték a kemény játék határát, ezzel akarták ellensúlyozni a két csapat közti tudáskülönbséget.”

Erre mondják: minden kezdet nehéz.