Népsport: a bronz sem lett a miénk az 1972-es Eb-n

Az 1972-es Eb belgiumi négyes döntőjében a Szovjetunió várt a mieinkre. Mivel május 30-ig el kellett küldeni a nevezéseket, Illovszky Rudolf 24 labdarúgó nevét adta meg, abban bízva, hogy néhány sérült rendbe jön. Ám kiderült, hogy a ferencvárosi Vépi Péterre és Branikovits Lászlóra nem számíthat, mint ahogyan a tatabányai (később újpesti) Rothermel Ádámra – helyére a pécsi kapus, Rapp Imre került – és Fazekas Lászlóra sem. Különösen utóbbi hiánya érintette érzékenyen a csapatot, a szövetségi kapitány szerint a jobbszélsővel „egyenlő esélyekkel vehetnénk fel a küzdelmet”. Azért hozzátette: „Így sem vagyunk esélytelenek. A mi csapatunk is bizonyította már, hogy rendelkezik a sikerhez szükséges tulajdonságokkal.”

Június 10-én Illovszky kihirdette a 18 tagú keretet, amelybe bekerült a svédek ellen Stockholmban szerzett bordasérüléséből felépülő Páncsics Miklós és Albert Flórián is. A ferencvárosi aranylabdás beválogatása abból a szempontból meglepetés volt, hogy ezt megelőzően 1971 májusában Szófiában lépett pályára a válogatottban a bolgároktól elszenvedett 3–0-s vereség során. Néhány nappal az Eb négyes döntője előtt, június 9-én a belgrádi Szport lap megalapításának 10. évfordulójára rendezett meccsen (Crvena zvezda–Világválogatott 2–2, tizenegyesekkel 7–6) Mészöly Kálmán és Albert Flórián játszott. A belgiumi elutazás előtt a mieink videón tanulmányozták az ellenfelek (NSZK, Belgium és a Szovjetunió) játékát, a Népsport pedig a belga válogatott kiválósága, Paul van Himst Eb-tippjét közölte, a csatár NSZK, Szovjetunió, Belgium, Magyarország sorrendet várt. A világhírű belga kerékpáros, az 1972-es Giro d'Italia győztese, Eddy Merckx pedig a kontinensbajnokságot. „Egy hétig itthon maradok, pihenek egy keveset, no és az Európa-bajnoki döntő is érdekel.” Nálunk Zámbó Sándor és Juhász Péter nyilatkozott a szovjetek elleni esélyekről, a védő úgy vélte: „Legalább 70 százalékos esélyünk van.”

A négyes döntő többi csapatáról is csordogáltak a hírek: a negyeddöntőben az angolokon túljutó (3–1, 0–0) NSZK-ról például az, hogy Helmut Schön, az NSZK kapitánya számolt azzal, hogy rövid időn belül másodszor is találkoznak a szovjetekkel: a müncheni Olimpiai Stadiont május 26-án avatták az NSZK–Szovjetunió találkozóval, a meccset már azelőtt lekötötték, hogy ismert lett volna az Eb négyes döntőjének mezőnye. Amikor ez kiderült, Alekszandr Ponomarjov, a szovjetek szövetségi kapitány javasolta, mondják le a mérkőzést, de Valentyin Granatkin, a szövetség elnöke ragaszkodott hozzá, mondván, az ötkarikás játékok miatt fontos a jó viszony a németekkel – játszani kell. Gerd Müller négy góljával a házigazda 4–1-re győzött. A találkozó után Viktor Kolotov ezt mondta: „Még egyszer nem kaphatunk ki ennyivel!” Tévedett, de ne szaladjunk előre!

A belgákról kiszivárgott, hogy az olaszok elleni továbbjutás volt az első alkalom, hogy a szövetség prémiumot fizetett az együttesnek, s az összeg négyszeresét ígérték, ha a belgák legyőzik a nyugatnémeteket. A Népsport bizakodó cikkel engedte útjára válogatottunkat      („Belgiumban mi már csak nyerhetünk!”). A lap Kocsis Lajost idézte: „Egészen biztos, hogy a középpályán fog eldőlni a mérkőzés, tehát ha Rudi bácsi beállít, például rajtam. Kifogástalan erőben érzem magam, és mindent megteszek, hogy magam mögött hagyjam azt a régi jelzőt: »félórás játékos«. Gyönyörű befejezése lenne ennek a sorozatnak, ha ott lehetnénk a döntőben, ami, ha jól meggondoljuk, igazán nem is olyan lehetetlen...” A Népsport kitért arra, hogy a jugoszlávok elleni 0–0-val és 3–0-s győzelemmel a négy közé jutó szovjetek stílusa nem fekszik a mieinknek, „fegyvertárukban egész sereg olyan eszköz található, amely a magyar játékosoknak soha nem tetszett”, továbbá „rendkívül szorosan fognak embert” és „kifogástalan erőnléttel rendelkeznek”. Nem tagadta: „Teljesülhetne tehát játékosaink és a sok százezer magyar szurkoló vágya, a szovjet csapat legyőzésével bekerülhetnénk az Európa-bajnokság döntőjébe, ha végre sikerülne csapatunknak százszázalékosan kijátszania azt, amire pillanatnyilag képes.” Ugyanakkor az írás mértéktartó mondattal zárult, arra hivatkozva, hogy három évvel Marseille után nem lehet csodákra számítani. Ebből következik a cím értelmezése is: „Belgiumban mi már csak nyerhetünk!” Más kérdés, a közvéleményben elterjedt, hogy a „nagy testvért” nem lehet legyőzni. Erre utalva az utca embere az 1966-os vb-negyeddöntőben 2:1-re elvesztett meccset és az elbukott 1968-as Eb-negyeddöntőt (2:0, 0:3) hozta fel példának.

A Heysel Stadionban lejátszott találkozót követően a Népsport ezt írta: „Nagyszerűen játszottunk – a szovjet csapat 16-osáig.” Kifejtette:  „Érett a magyar gól, amikor az 52. percben, mint a derült égből levágó villám, ért bennünket Konykov gólja. Egy felesleges szöglet, egy rövid felszabadító fejes és egy nagyszerűen eltalált lövés... Tíz másodpercben sűrített dráma. Jó esélyünk, előkelő helyezésünk lehetősége ennyi idő alatt vált füstté!” Majd a 81. percben a Dunai II buktatásáért megítélt 11-est Zámbó kihagyta, Rudakov védett, a kipattanó labdát Szőke István az oldalhálóba vágta... A tudósítás szerint az ellenfél középső védője, Murtaz Hurcilava volt a mezőny legjobbja, nálunk Juhász Péter, Juhász István és Bálint László teljesített átlagon felül. Az értékelés kiemelte: „Változatlanul hiányzik a magyar válogatottból például egy olyan vezéregyéniség, aki karakterével, példamutatásával magával tudná ragadni a kételkedőket, vagy könnyen zavarba hozhatókat.” Az aranylabdás szovjet kapus, Lev Jasin Benéről és Albertről – „akiktől nem is olyan régen reszkettek az ellenfelek”      – megjegyezte: „Huszonhét év felett már csak akkor szabad a válogatottban versenyfutásra vállalkozni a fiatalokkal, ha az ember kiváló formában van.”

Mivel a másik ágon az NSZK 2–1-re legyőzte Belgiumot, a mieinkre a bronzmeccsen a hazaiak vártak. Illovszky három helyen változtatott a kezdőcsapaton, Kozma Mihály, Albert Flórián és Dunai II Antal került be. A döntés a szövetségi kapitányt igazolta, mert Albert és Kozma volt a magyar csapat legjobbja. Az első félidőben két elkerülhető gólt kaptunk, az elsőnél Páncsics elcsúszott, a másodiknál pedig Géczi szólt, hogy „Hagyd!”, mire a középhátvéd hagyta is a labdát, csak aztán a kapus is hagyta és Van Himstnek nem volt nehéz dolga... A második játékrészben Kű Lajos legalább berúgta a 11-est, de 2–1-es vereség lett a vége. A Dimanche Press így látta együttesünket: „Ez a csapat, bár akad benne néhány igen tehetséges játékos is, érzésünk szerint nem képes sokkal többre.” Illovszky négyes döntővel kapcsolatos mondandójának lényege erre rímelt: „Nagyon jól jött volna két-három extraklasszis játékos! Olyanok, akik például meghatározták a nyugatnémet válogatott játékát.”      S példaként felsorolt néhányat – a Sárosiaktól kezdve Puskásig – a magyar futballtörténelemből.

Az Eb-t az NSZK nyerte meg a Szovjetunió 3–0-s legyőzésével. A torna csapata pedig így állt fel: Maier – Heylens, Hurcilava, Beckenbauer, Juhász Péter – Troskin, U. Hoeness, Netzer – Kozma, G. Müller, Van Himst. Itthon a két magyar beválogatásának örülhettünk.

A negyedik hely nem vívott ki osztatlan elismerést.