Gólokkal vitézkedett – 100 éve született Hidegkuti Nándor

Vágjunk a közepébe: Feleki László az 1958-as labdarúgó-világbajnokság előtt a Népsportban – modern kifejezéssel élve – azért lobbizott, hogy Hidegkuti Nándor legyen ott a svédországi keretben. A neves újságíró óhaja valóra vált, Baróti Lajos szövetségi kapitány is tisztában volt vele, a 36 éves  „öreg oroszlánra még szükség van” . Cikkében Feleki többek között a magyar válogatott Svájc ellen 1952. szeptember 20-án 4:2-re megnyert mérkőzésre visszautalva vette védelmébe az „Öreget”:  „Talán Hidegkuti sem sejtette, hogy ez alatt a 60 perc alatt születik meg az aranycsapat csatársora.”  Hidegkuti a 31. percben állt be csereként Palotás Péter helyére, innentől kezdve a legendás tizenegy játszott. Más kérdés, hogy a kezdő sípszóra mindössze négyszer állt fel ebben az összeállításban – s egyszer sem játszotta végig a mérkőzést... Aztán még egy idézet:  „Az ő vezérletével mutatott be a magyar csatársor a wembley-i gyepen olyan játékot, amilyent talán még az angolok sem láttak.”  Nem kell mondani, az Évszázad mérkőzéséről van szó (1953. november 25., Anglia–Magyarország 3:6), amelyen három gólt szerzett.

Először Gallowich Tibor kapitánysága alatt lépett pályára a válogatottban. Nézőként ment ki a magyar–románra (1945. szeptember 30., Üllői út, 7:2), de az eredetileg a jobbösszekötő poszton számításba vett Szusza Ferenc megsérült, nem volt tartalék, a Herminamezei AC csatárát már otthon is keresték, de csak a pályán érték el... Ha már ott volt, két gólt szerzett, az elsőt és az utolsót. Gallowich nem maradt adósa:  „Köszönöm Hidegkutinak, hogy a sérüléséből alig fölépülve is vállalta a játékot és technikailag a magyar futball régi nemes hagyományait varázsolta a magyar közönség elé.”   S ha már az újpesti legenda: az 1947 végére négyszeres válogatott Hidegkuti elmondta: „Szusza nekem nem vetélytársam. A legjobb barátok vagyunk a Ferivel (...)    bebizonyítottuk a románok ellen, (...) hogy tudunk egymás mellett játszani”   (1947, Bukarest: 3:0). Hozzátette, legszívesebb jobbösszekötőt játszik, Gallowichnál zömmel ezen a poszton kapott helyet, ám Sebes Gusztáv taktikai érzéke és sokoldalúsága miatt a csatársor több helyén is kipróbálta, mígnem a szövetségi kapitány az Aranycsapatban visszavont középcsatárként játszatta, mint az MTK-ban (Textiles, Bástya, Vörös Lobogó) Bukovi Márton.   A Magyar labdarúgás története      (Dénes, Sándor, B. Bába) megemlíti, vitéz előnévvel, sváb vezetéknevét (Kaltenbrunner) Hidegkuthyra magyarosítva nem lehetett könnyű a Rákosi-rendszerben az ÁVH csapatában... Mondjuk, az antréja nem volt rossz: még vitézként három góllal vitézkedett az Elektromos–SZAC (10:1) bajnokin, pedig az ellenfélnél játszott a fiatal Deák Ferenc és a zenitjén túl lévő Lázár Gyula. A Tromos és a Herminamező után a csatár 1947-ben az MTK-hoz került.

A nála tíz évvel idősebb Sárosi György dr. ugyan hívta a Ferencvárosba, sőt, szólt is a vezetőknek. Nándi el is ment az Üllői útra, de amíg várakozott az igazolása aláírására, valaki megjegyezte: „Minek hozzátok ide Hidegkútit? Van itt nála jobb csatár!”   Sarkon fordult, s meg sem állt az MTK-pályáig... A politikai fordulat (1948) a család „arculatváltásával” is járt, külsőleg mindenképpen: a vitéz előnév eltűnt, a vezetéknévből a „h” kikopott az „y” „i”-re szelídült, a korábban gyárigazgató mama a munkapad mellé került – a Sebes Gusztáv hathatós segítségével elkészített propagandisztikus Filmhíradó-részletben legalábbis... A polgári gyökerű család átmaszkírozása munkásfamíliává megmosolyogtató, ugyanakkor Sebes nem véletlenül találta ki: neki szüksége volt Nándira, ehhez pedig a rendszerkompatibilis arculatra. Mielőtt ítélkeznénk, jusson eszünkbe: az újpesti Szűcs Sándor nyakába koncepciós pert varrtak, s 1951-ben felakasztották...

De vissza a válogatotthoz... Az olaszok római 3:0-s legyőzése (1953. május 17.) során megsérült, de „gólja és a gól előtti csele mesteri csatárteljesítmény volt”.   A Wembley-be vezető úton Bécsben 3:2-re vertük meg az osztrákokat, „kimagasló teljesítményt nyújtott (...) és a gólhelyzetek kihasználásában is a legjobbnak bizonyult”. Az angol–magyar után így írt a Népsport: „Hidegkuti bizonyult a csatársor legjobbjának (...) ragyogó cseleket láttunk tőle, (...) talán élete legjobb formájában játszott.”  Nem akármilyen ötös fogat volt: Budai II László, Kocsis Sándor, Hidegkuti, Puskás Ferenc, Czibor Zoltán varázsolt Londonban. A svájci vb két heroikus meccséből, a brazilok elleni negyeddöntőből (4:2) és az Uruguay elleni elődöntőből (4:2) góllal vette ki a részét (utóbbin micsoda csukafejessel!), az NSZK ellen elvesztett döntőben (2:3) ő sem tudott segíteni,  „elmaradt átlagformájától”. A szövetségi kapitányi poszton Sebest követő Bukovinál az 1956 őszi dicsőséges hadjáratban ő a center, igaz, kétszer lecserélték.

Az 1956-os forradalom nem sodorta külföldre, a válogatottat és szeretett klubját továbbra is szolgálta. A szófiai vb-selejtezőn Bulgáriának két gólt lőtt (2:1), Baróti végül számított rá az 1958-as vb-n. A Mexikó elleni 4:0 a hattyúdala, még tagja a kék-fehérek 1958-as bajnokcsapatának. Bajnokin a Bp. Honvéd elleni meccs az utolsó (július 13.: 2:2), edzőként folytatta tovább.

Az MTK-t követően a sporthivatal engedélyével a Kurt Hamrin fémjelezte Fiorentina trénere (technikai igazgatója) lett, 1961-ben KEK- és Olasz Kupa-győzelemmel duplázott. Azon kevés magyar edző egyike (Guttmann Béla, Mészáros József, Kovács István, Jenei Imre mellett), aki rangos nemzetközi kupagyőzelemig vezette együttesét a háború után. Rá egy évre a KEK-fináléba jutott (az elődöntőben az Ú. Dózsát verte ki) – más kérdés, hogy az Atléticóval szembeni 1:1 után a vb miatt négy hónappal később megismételt döntőben már Ferruccio Valcareggi ült Hidegkuti helyén (0:3). Az edzőváltás oka abban is keresendő, hogy a firenzeiek két évre szerettek volna vele szerződést hosszabbítani, ám a hivatal csak három évre engedte ki, ezért egy évadra Mantovába ment... S azt se hallgassuk el, csak úgy vállalhatott külföldön munkát, hogy két gyermeke közül egyszerre csupán az egyik lehetett vele – nehogy az „Öreg” megszédüljön és eszébe jusson disszidálni...

Hazatérése után Győrben alkotott nagyot, az ETO-val 1963 őszén az FTC ügyetlenkedésének is köszönhetően megnyerte a bajnokságot, majd a BEK 1964–1965-ös kiírásában a Chemie Leipzig, a Lokomotív Szófia, a DWS Amsterdam testén keresztül az elődöntőig vezényelte csapatát, ott az Augusto, Eusébio, Torres, Simoes csatársorral felálló Benfica állította meg az ETO-t (összesítésben: 0:5). A nagy érdeklődés miatt a Népstadionban rendezett, 1:0-ra elveszett találkozó után a magyar edző többek ezt nyilatkozta: „Csatársorunk vesztette el a mérkőzést.”   Másnapra némileg megenyhült:  „Elégedett vagyok, hogyne lennék elégedett. De ugyanakkor meg is tudnám verni a csatárokat. Egy ilyen kis csapat életében, mint amilyen mi vagyunk, ritkán adódik ekkora lehetőség egy világraszóló eredmény eléréséhez. Nem voltak hiú reményeim, de amilyen gólt Augusto rúgott, olyat mi is elérhettünk volna akár hármat is.”   Novemberben a DVTK elleni MNK-döntőben nemcsak hármat értek el, hanem négyet (4:0) is, edzői karrierjét Egyiptomban öt bajnoki aranyéremmel fejelte meg.

A mindig csendes, szerény Hidegkuti Nándor 2002. február 14-én hagyott itt minket.