Elhunyt a szeretet futballistája, Raduly József

Komolyan azt hittem, örökké él majd...

Kétezerhúsz szeptemberében beszélgethettem vele, és írhattam róla abból az alkalomból, hogy hatvanöt évvel azelőtt játszotta első válogatott meccsét Lausanne-ban Svájc ellen, majd a másodikat novemberben a Népstadionban a svédekkel szemben. Embert próbáló forróság volt, Jóska bácsi azt kérte, autóval vigyük a Puskás Arénába, mert az orvos kilencven felett eltiltotta a vezetéstől, hiába egészséges – „Na jó, a lábaim már nem a régiek”, dohogott a kisöreg. Aztán megálltunk a szoborparkban, megfogta a karom és azt mondta: „Visszaadhatatlan élmény a Himnuszt hallgatni a kezdőkörben állva. Mindent megért az a pillanat.”

Hazavittük, Zuglóban a Postás-telepen lakott, kicsit ücsörögtünk egy árnyas fa alatt, megkérdeztem, mi volt, amikor a lábai régiek voltak... Golyónak hívták, a Vasas angliai túráján írták róla, olyan gyors, mint egy tűzgolyó, a szlengben ebből maradt a Golyó. A Daily Mirror szerint: „Raduly ugyanabba a varázsló-osztályba tartozik, mint Puskás.”

Ugyanabban az esztendőben született, mint Puskás Ferenc és Kubala László. Raduly József igazán a „grund akadémiáján” nőtt fel, akik látták, azt mondták, a labdával született. Mégis, amikor kortársai a válogatottban léptek pályára, ő hazájától több ezer kilométerre a hadifogoly-válogatottban játszott.

A miért ismert: 1944-ben hátországi szolgálatra a Hunyadi-páncélosok közé került, később a háború egy német alakulathoz sodorta, hadifogságba esett, talán banális, de a futball segítette át sok nehézségen. Amikor transzportja Voronyezsbe érkezett, már kérdezgették: „Ráduli hol van?” Volt kint olyan meccs, amire azt mondták, olyan fontos, mintha a Real Madrid ellen játszana. Maga sem gondolta volna, hogy 1958-ban a BEK-elődöntőben pályára lép a Real ellen...

Aztán hazahozta az élet.

Nem tudom másként írni, mert 1951-ben bekerült a hazatérő transzportba. A Postásban játszott, és amikor a Fradival megrekedtek a tárgyalások – mert abba a klubba akart igazolni, ahol korábban Rudas Ferencnek, Sárosi doktornak, Toldi Gézának, Gyetvai Lászlónak szedte a labdát –, Baróti Lajos a Vasasba vitte. Raduly József később rezignáltan jegyezte meg: „Értem én, Kinizsi-korszak volt, nem kellett nekik egy Hunyadi-páncélos.”

Baróti Lajos rendre javasolta a válogatottba, de Sebes Gusztáv már leosztotta a lapokat. Később, már egy hadifogságból hazatérő élettapasztalatával jegyezte meg, huszonnégy éves korától játszhatott csak magas szinten, Budai II Lászlóval és Sándor Károllyal szemben ez szinte behozhatatlan hátrány. S azt se rejtsük véka alá, amíg Puskás Ferenctől vagy Mészöly Kálmántól jó poén volt egy-egy utalás a múltjára, Sebes Gusztáv a páncélosokra utaló Hunyadi Lászlója sértőbb volt, mert érződött a pártkatona megvetése...

Ha egy szóban kellene meghatározni, mi az, ami megfogott benne, azt mondom, a jósága. Ebben minden benne van. A kilencven fölötti ember tapasztalata, aki szó szerint megjárta a hadak útját, és tisztában volt vele, ahhoz képest, hogy éhezett, nem érdemes azon zsörtölődni, hogy csupán kétszer kapott helyet a legjobbak között – még akkor sem, ha a Himnuszt hallgatni visszaadhatatlan élmény. Az élethez víg kedéllyel kell hozzáállni.

Ültünk az árnyas fa alatt, és azt is megkérdeztem, mit üzen ezzel az élettapasztalattal.

„Egy tisztelendő úr ismerősöm szerint a szeretet a legkisebb helyen is elfér. Ez olyan szép, nem? És igaz is.”

Annyira igaz, hogy Raduly József az idők végeztéig ott lesz a szívünkben.