Hiába akarta kisimítani a válogatott a magyar homlokok barázdáit Torinóban...

„Boldogasszony fogantatása ünnepét tartjuk ma. Ez az ünnepnap sokáig emlékezetes maradhat. Ma állítják ugyanis össze a vasárnapi nagy mérkőzésre kiálló magyar válogatott csapatot” – írta 1931. december 8-án a Nemzeti Sport az olaszok ellen készülő futballválogatott edzőmeccse előtt.

Amikor is a Budai kombinált volt az ellenfél (3:1). Mindenki pályára lépett, aki csak előfordult Máriássy Lajos terveiben, a szövetségi kapitány azonban a lefújás után „néma maradt, mint a nílusi sivatag szfinksze”     . Elrohant a Hungária úti pályáról, a törzskávéházába ment, ahol szintén nem mondott semmit az összeállításról. Egyszer azonban kiment telefonálni, a jól értesültek szerint Mándi Gyulát hívta, hogy vállalja-e a játékot.

Tóth Potya István ekkor az Ambrosiana edzőjeként Olaszországban dolgozott. „Nem megijedni!” – ezt a jelszót tanácsolta a magyar fiúknak. Arra gondolt, hogy a Vittorio Pozzo csapata most nincs igazán jó formában, novemberben Rómában 2:2-re végzett Csehszlovákiával, amelyet mi szeptemberben 3:0-ra legyőztünk. Ugyanakkor arra inti a játékosokat, hogy „ha esetleg sikerül az elején talán góllal is vezetnünk, nehogy csökkentsék az iramukat, mert az olaszok roppantul szívósak és az utolsó percig, úgyis mondhatnám, az utolsó leheletükig küzdenek”. Nem beszélt a levegőbe...

Némi vihart keltett, hogy az MLSZ nem engedélyezte a mérkőzés rádióközvetítését. Kenyeres Árpád főtitkár szerint ugyanis „a rádióközvetítés súlyos anyagi károkat okoz a futballsportnak”, mert a drukker nem megy ki, ha meghallgathatja, mi történt. Mert ugyebár „kényelmesebb ebéd után végigheveredni a pamlagon” és úgy élvezni a meccset, mint tolongani a villamoson, a pénztárnál és a lelátón. Érdekesség, hogy az újpesti drukkerek rátaláltak a megoldásra, tanyájukon, a Dumavárban az olasz adást hallgatták – tolmács közreműködésével.

Két nappal a torinói fellépés előtt a Nemzeti Sport vezércikkben igyekezett feltüzelni a fiúkat. A „Fel a fejjel!” című írásból nem hiányzott a pátosz, a lap szerint így lépjenek pályára a fiúk: „A tudás öntudatával, a harci készség eltökéltségével, a győzni akarás szent tűzével. Hogy a csüggedt magyar fejek a megalázás porából a dicsőség fénye felé fordulhassanak, hogy a magyar homlokok barázdája ismét kisimulhasson!”

Az indulás előtti utolsó tréning előtt Mándi lemondta a szereplést, Máriássy nem fogadta el, az edzés után a hátvéd újra nemet mondott, ám a kapitány ezúttal sem vette tudomásul, végül este beletörődött abba, hogy nem játszik. Mándi „elmondta a szövetségi kapitánynak, hogy (...) mint lelkiismeretes játékos (...) lemond azért, mert nem érez elég önbizalmat. Hat hete nem játszott komoly mérkőzést s ezért nem vállalhatja a játékot”.

Az utazás nem volt zökkenőmentes. Az ok: „A Délivasút figyelmetlensége. Zsúfolt kocsiban, nyolcüléses fülkékben kellett elhelyezkednünk” – kezdi úti riportját a Nemzeti Sport, majd beszámol arról, hogy a borús hangulatot „enyhítette az a kedves figyelem, amellyel az útvonalon fekvő városaink sportközönsége fogadta az expedíciónkat. Székesfehérváron valósággal megrohamozták a kocsinkat, Kanizsán hatalmas tömeg üdvözölte a válogatottakat. Csáktornyán autogramkérő diáksereg nyomult be a fülkénkbe.”

Postumiánál lépték át az olasz határt, ahol várták őket az olaszok, „üdvözlő beszédekkel fogadtak és a barátság első jeléül a magyar társaságot megkínálták drága ürmössel”.

A Nemzeti Sport egyébként megadta a módját, Vadas Gyula főszerkesztő és Gyarmathy István utazott ki tudósítóként. A meccs előtti napon azt jelentették, hogy a Campo Torinón „gyér a fű”, de süt a nap, nincs rossz idő. Majd rátértek az összeállításra. Megállapították, hogy a kapuban Újvári József „tehetsége nem ér fel a nagy magyar kapusok legfelső fokához”, a hátvédeknél „Mándi helyére szinte lehetetlen volt tökéletes megoldást találni”, a halfsorban „felénk meredt Sárosi sérülésekor a legnagyobb gond”, ami pedig a csatárokat illeti, „összeszorult sok szív, amikor ezt a sort meglátta”. Ezzel együtt sportszerűen összegeztek: „A csapatot el kell fogadnunk a legjobb magyar csapatnak, amely pillanatnyilag a pályára léphet.”

A válogatott végül helytállt, kétszer is egyenlített, ám végül kikapott – két perccel a játékidőn túl kapott góllal. Ami a lényeget illeti, a tudósítás szerint az olaszok tisztátalanul játszottak, a svájci bíró, René Mercet pedig nyomta a magyar csapatot.

A meccsről szólva, a 22. percben „Kocsis fejjel akarja előreküldeni a labdát. A fejes azonban rövid, Libonatti rajta van, de rosszul találja el a labdát, amit azonban védőink most sem tudnak kirúgni. Libonatti újra ott terem és közelről a bal sarokba szúrja az első olasz gólt. 1:0.”

Így állt a meccs a szünetben, amikor a magyarok szerint az olaszok „folyton löknek, bokszolnak, faultolnak”. Máriássy a vezetésre fújt:      „Nincsen senki, aki odamenne a bíróhoz és megmondaná, hogy így nem lehet bíráskodni.”

A második félidőben a magyar csatársor feljavult, ám nem volt elég határozott. Ha erőteljesebb, simán megnyerhette volna a meccset.

Mindenesetre az 54. percben kiegyenlítettünk: „A labda a bekkek előtt a 11-es pont táján álló Avarhoz tart; Avar jobb lábbal átveszi a labdát, átemeli a bal lábára és anélkül, hogy a bőr földet érne, szédítő lövéssel a bal felső sarokba zúgatja. 1:1.”

Négy percig örülhettünk, mert az 58. percben „szabadrúgás a 16-oson valamivel kívülről, körülbelül 18 méterről. Orsi áll a labdának, a mieink sorfalat csinálnak, de az bizony nagyon ritka és szegényes. Mindössze négy védőből áll, a kapu jobb sarka üres és Orsi ezt célozza meg. Valakit ér is a labda, de Újvári is későn eszmél. Dobja magát, de a rávetés már csak arra jó, hogy a lövés ne közvetlenül, hanem az ő kezéről felpattanva érjen hálót. 2:1.”

Négy perc kellett, hogy kiegyenlítsünk, a 62. percben a labdát „Takács (...) két bekk közül a jobbösszekötő helyére húzódott Avarhoz fejeli, aki elég tisztán áll és nem is túlságosan helyezett erős lapos lövése a jobb sarokban köt ki. 2:2.”

Aztán jön az utolsó utáni második perc... Ekkor egy taccs után „Bertolini már vágja is át a labdát balról a jobb oldalra. Lázár ugrik érte, el is érné, de hátulról megtolják, és a labda elrepül a feje fölött. Pontosan a tisztán álló Cesarinihoz kerül, aki pár lépést tesz, és azután körülbelül húsz méterről bombalövést küld kapura. Lehet, hogy csak beadás akart lenni, de egyre megy, mert a kapufa éléről a vetődő Újvárira és onnan a sarokba pattan. Olaszország győzött. 3:2.”

A kétperces hosszabbítást természetesen mindenki kifogásolta magyar körökben, mondván, a bíró ezzel megfosztott bennünket a döntetlentől. Ezzel együtt „a torinói harmadik gólt sokáig vitatja majd a magyar futball. Kínos emléke mindenkor Újvári nevéhez fűződik majd s tagadhatatlan, hogy nagyot hibázott a magyar kapu őre”. Az viszont pozitívum, hogy Sárosi György volt a mezőny legjobbja, „nyugalmával, higgadt, kiszámított játékmódjával az első perctől kezdve a helyzet magaslatán állott. Játékában nem lehet és nem szabad a mai mérkőzés után kifogást találni és keresni”.

Huszonnégy órával a mérkőzés után Vadas főszerkesztő leszögezi, hogy „a csapat a pálya, a bíró és a környezet hendikepje ellenére is teljesen egyenrangú ellenfele volt az olasz tizenegynek”, ami viszont a legfontosabb: „Ennek a mérkőzésnek nagy sikere is volt számunkra. Az, hogy az öt nullás budapesti vereséggel megtépázott becsületét ismét helyreállította a magyar futball a torinói pályán! Ezt a végzet ereje sem akadályozhatta meg, ezt a tettet ezzel a mérkőzéssel végrehajtottuk. Becsülettel és tökéletesen!”
Felhívnám a figyelmet a többes szám első személyre.

EMLÉKEZTETŐ
Olaszország–Magyarország 3:2 (1:0)
1931. december 13., Torino, Ek-mérkőzés
Campo Torino, 40 ezer néző. Vezette: Mercet (svájci)
Olaszország: Combi (Sclavi, 46.) – Rosetta, Monzeglio – Pitto, Ferraris IV, Bertolino – Constantino, Cesarini, Libonatti, G. Ferrari, Orsi. Szövetségi kapitány: Vittorio Pozzo
Magyarország: Újvári – Dudás, Kocsis – Borsányi, Sárosi, Lázár – Titkos, Takács II, Kalmár, Avar, Hirzer. Szövetségi kapitány: Máriássy Lajos
Gólok: Libonatti (22.), Orsi (58.), Cesarini (90.), illetve Avar (54., 62.)