1. félidő–2. félidő 0–16 – a szünet után szétesik a válogatott

Vágólapra másolva!

2021.09.11. 09:42

Címkék

Egyetlen gólt sem kapott az idei tizenegy mérkőzésén a magyar válogatott, ha az első félidőket nézzük, ami elképesztő teljesítmény. Csakhogy sajnálatos módon mindig következik egy második játékrész, ott pedig valami történik. Hogy mi, arra kerestük a választ.

2020: AZ ELEJÉN KÜZDELEM,
A FOLYTATÁSBAN HENGER
Különösen meglepő a második félidőben látott visszaesés, ha megnézzük, mi történt 2020-ban. A tavalyi, koronavírussal sújtott, nem éppen nézőbarát esztendőben nyolc találkozót játszott Marco Rossi csapata, és végre pozitív mérleggel zárt: 5 győzelem, 2 döntetlen, 1 vereség. Ráadásul valamennyi fellépés tétmeccs volt – két Eb-pótselejtező és hat Nemzetek Ligája-mérkőzés. Az első félidőket tekintve kiegyensúlyozott a mérleg: a magyar csapat vezetett Bulgáriában és Szerbiában, hátrányba került az oroszok és Izland ellen, négy meccsen pedig döntetlenre állt. Ehhez képest a szünet után a válogatott oda-vissza megverte a törököket, fordított Izland ellen, izgalmassá tette a hazai, oroszok elleni mérkőzést, és megduplázta a Bulgáriában megszerzett előnyt. Azaz az első félidők 10 pontjához képest csak a második félidőket tekintve a nyolc meccsen 18 pontot „szerzett”, egyetlen második félidőt sem veszített el. A szünet után csupán egy gólt kapott az együttes, a bolgár Jomov a 89. percben talált a kapuba, de ez különösebben nem zavart senkit a három magyar gól után. A matematika alapján egyenlőségjelet is tehetnénk 2020 és 2021 közé, hiszen ami akkor a második félidőkben sikerült, az most az elsőben, csakhogy a végeredményt inkább a szünet utáni forma határozza meg: ezáltal a tavalyi 70 százalékos mérleg után idén eddig 48 százalékos a mutató, és míg legutóbb Európa második vonalát sikerült legyőzni, most Ciprus mellett két törpeállam jelenti a megvert sereget.

Különös jelenségre bukkanhat, aki megnézi a magyar válogatott idei tizenegy mérkőzését. Csodálatos az első félidőkben látott produktum: hét alkalommal is előny birtokában vonulhatott szünetre a csapat (Lengyelország, San Marino, Andorra, Ciprus, majd az Eb-n Franciaország és Németország, legutóbb újra Andorra), a másik négy találkozó döntetlenről folytatódott, és ennél is hihetetlenebb, sőt, egyfajta világrekord lehet, hogy a Rossi-alakulat 0, azaz nulla gólt kapott az első játékrészekben.

Aztán jött a szünet (különösebb baj még ott sem volt…), ám nagy fájdalmunkra a második félidők sem maradhattak el.

A szünet után kiegyenlítettek a lengyelek, a franciák és a németek, továbbá döntetlenről a maguk javára fordították a meccset a portugálok, az angolok és az albánok. Valamennyi tétmérkőzés volt… Nyilván ebben az évben Európa krémjével játszott a magyar együttes (nem feltétlenül Albániára gondoltunk), de akkor is rendkívül bosszantó, hogy ami működött az első félidőben, sőt, az angol meccs kivételével működött hatvan percig, az a találkozók utolsó harmadában javarészt elveszett. A magyar csapat 16 gólt kapott a második félidőkben (még egyszer: az elsőkben egyet sem), és Sterling emlékezetes találata kivételével valamennyi a 60. perc után született. Még ez sem lenne gond, ha közben Szalai, Szoboszlai, Sallai vagy bárki más nagy szorgalommal termelte volna a másik oldalon is a gólokat, csakhogy az Eb-felkészülés kezdete óta nyolc meccsen, nyolc második félidőben csupán egy, azaz egy magyar gól született, Schäfer András révén Münchenben, és ebben a periódusban Portugáliától Andorráig mind a hat tétmérkőzés második félidejét az ellenfél nyerte.

A matematika nyelvére lefordítva mindez azt jelenti, hogy a válogatott 2021-ben 25 „pontot szerzett” az első játékrészekben, ami 76 százalékos teljesítmény, és 8 „pontot” a másodikokban, ez viszont csak 24 százalék (az Eb kezdőrúgásától kezdve ugyebár 0 százalék).

Schäfer András az egyetlen magyar játékos, aki a tavaszi vb-selejtezők óta a második félidőben is a kapuba talált (Fotó: AFP)

Mi történik a második félidőkben?

BOTKA ENDRE: ELÉG, HA EGYETLEN JÁTÉKOS ELFÁRAD
A tizenötszörös válogatott Botka Endre is úgy érzi, fejben jön a fáradtság. „Meglepett a statisztika, mert tényleg szélsőségesen nagy eltérés látható a két félidőben mutatott teljesítményünk között. Úgy gondolom, fizikai és mentális okai is lehetnek a jelenségnek. Nyilván, amikor erősebb ellenfelek ellen játszunk, akkor a mérkőzés java részében védekeznünk kell, és ez nagyon el tudja szívni egy csapat vagy egy játékos energiáit, így aztán a végéhez közeledve megnő a hibázás esélye is. Ebben a rendszerben elég, ha egyetlen játékos elfárad testileg vagy mentálisan, és máris ott a baj, mert mindenkinek megvan a helye és a pontos feladata. Az idén legalább négy olyan mérkőzésünk volt, amikor kifejezetten erős, a világ élvonalába tartozó válogatott ellen kellett játszanunk, de a portugálok, a franciák, a németek és az angolok mellett még a lengyeleket is ideszámíthatjuk. Igaz ugyanakkor, hogy a számok alapján nem csupán a topcsapatok ellen alakult így a forgatókönyv, itt a friss példa, az Andorra elleni mérkőzés, amelynek szintén elveszítettük a második félidejét. Ennek magyarázata az lehet, hogy gyorsan és könnyen szereztünk két gólt, és talán túl hamar megnyugodtunk. Pedig ha ilyen helyzetben egy csapat visszavesz, utána nehéz már újra felpörögni. Elkezdtünk kapkodni, és majdnem elrontottuk a szinte már megnyert mérkőzést. Összességében azt mondanám, hogy a fizikai tényezők is sokat számítanak, de a mentálisak talán még többet, mert az erőnlétünkkel nem volt probléma az Európa-bajnokságon sem. A Portugália elleni meccs után is arról beszéltünk, hogy a végén néhány perc alatt kaptunk három gólt, és hogy erre sokkal jobban kell figyelnünk, ilyenkor is ugyanúgy kell koncentrálnunk. A franciák ellen sikerült, de aztán a németek ellen megint a végén engedtük ki a kezünkből a meccset. Ennek csak mentális okai lehetnek, szerintem.” B. Z.

ÖSSZJÁTÉK: Nagyon szeretnénk, ha a rövid passzos futballt a magyar válogatott is úgy játszaná, mint, mondjuk, a tíz évvel ezelőtti spanyol csapat, de ez aligha jön össze egyhamar. Eljutottunk odáig, hogy a magyar futballisták többsége labdabiztos, vagy legalábbis annak meri mutatni magát. Utóbbi sem elhanyagolható, hiszen ma már a védőktől sem szívesen látunk lelátóra bikázott labdát, és örömmel nézzük, hogy Cristiano Ronaldót vagy Kylian Mbappét is ki lehet sakkozni néhány gyors és pontos átadással, üresbe mozgással. Természetesen minél több a passz, annál több a hiba, és ami a tizedik percben még könnyedén megvan, az a hetvenedikben már sokszor elpattan. Az Eb-n, majd az angolok ellen láthattuk, hogy a sztárcsapatok ellen a mi futballunk keveset ér, mert ők ugyanezt játsszák, csak sokkal hatékonyabban. Ezen a négy meccsen 8–16 százalékkal volt kevesebb sikeres magyar átadás az ellenfélhez képest, ami nem tűnik vészesnek, a gond inkább a nagyságrenddel van: míg a magyarok 180–340 alkalommal passzoltak jól, a riválisok általában 600–700 alkalommal. Andorra ellen nagy volt a fölény, de még ott is kiütközött a második félidők átka, a passzok akkor sem nagyon sikerültek. Szalai Attila például sokáig jól játszott, de a meccs utolsó negyedére mintha szétesett volna: az andorrai lesgólnál ő indította az ellenfél támadását, a következő percekben pedig talán a zavar miatt három olyan hajmeresztő átadása is volt, amely alapján nem éppen a Fenerbahcéban lenne a helye.

HIBÁK: Ha szigorúan vesszük, a földkerekség minden góljához hozzárendelhetünk egy-két hibázó játékost, de ennél azért érdemes árnyaltabban nézni az összképet. Ahogy fentebb is írtuk, amíg van energia testben és fejben, addig kevesebbet ront a futballista. Erőnlét vagy gyorsaság terén éppenséggel nem lehet nagy gond, az Eb statisztikái is azt mutatták, hogy több magyar játékos a különféle rangsorok élvonalába került, Nagy Ádám például 12 kilométerig jutott a portugálok ellen, Loic Nego pedig 33.8 km/órára gyorsult. Sőt, a magyar válogatott mindhárom csoportmeccsén néhány kilométerrel többet futott nagynevű ellenfeleinél. A testi helyett így inkább a mentális fáradtság lehet az, amely a második félidőkre elérte a játékosokat. Ötven-hatvan percig kitartott a lendület, pluszerőt adott a buzdítás, de utána a folyamatos koncentrálás mintha béklyót tenne az agyra, így a lábakra is. Az első félidőben is voltak hibák, talán leginkább a franciák elleni mérkőzés volt az, ahol csodaszámba ment, hogy nem kaptunk gólt, de inkább a szünet utáni problémák maradtak emlékezetesek. (Fegyelmezetlenségről a válogatott esetében szerencsére nem is nagyon beszélhetünk, Fiola Attila kapott második sárgás pirosat a lengyelek ellen az utolsó pillanatban, és további 22 sárga lap színesíti az idei összképet, ami egyáltalán nem sok.) Ha csak a gólt eredményező látványos egyéni hibákat soroljuk fel, akkor a lengyelek ellen Lovrencsics Gergő passzolt gyengén, a franciák elleni mérkőzésen Nagy Ádám nem tudott pozícióelőnyből felszabadítani, Münchenben Gulácsi Péter nyúlt mellé, az angolok ellen előbb Willi Orbán cselezett, majd Szalai Attila passzolt rosszul, utána jött Gulácsi két balszerencsés megmozdulása, Albániában pedig Fiola Attila veszítette el a labdát. És ehhez még jött néhány peches, ide-oda pattogó, de valahogy a magyar kapuba kerülő labda… Mindig, de mindig a második félidőkben, amikor lassul a gondolkodás, ezáltal lassul a mozgás.

BALSZERENCSÉS SZURKOLÓTÁBOR
Kétségtelen, hogy a válogatott szurkolótábora az első perctől az utolsóig buzdítja a csapatot, egy igazi, kapu mögötti ultrának az a csúcs, ha négy-öt méterről látja, amint éppen áthalad a gólvonalon a labda, majd a nagy ünneplés közepette máris ölelgetheti a táborhoz rohanó gólszerzőt. Na, erre egy ideje hiába vár ultra, hiába vár gólszerző: 2021-ben hat meccset játszott nézők előtt hazai pályán a válogatott, négyszer talált a kapuba, mindig az első félidőben, és minden egyes magyar gól a túloldali kapuhoz köthető. Cserében jutott négy angol találat, ettől több szempontból is eltekintettünk volna.

CSERÉK: Ha csak azt nézzük, hogy tizenegy mérkőzésen három alkalommal cserejátékos talált a kapuba, az önmagában nem gyenge teljesítmény. De a három gól a tavaszi vb-selejtezőkön Andorra és San Marino ellen született, már magyar vezetésnél. Vagyis kulcsmeccseken, a legfontosabb pillanatokban a magyar cserejátékosok nem tudtak érdemben hozzátenni az együttes eredményességéhez, sőt, valljuk be, játékához sem nagyon. Márpedig a cserék értelemszerűen sokkal nagyobb mértékben határozzák meg a második, mintsem az első félidők futballját. Marco Rossi nemegyszer ki is használta az új szabályok adta öt lehetőséget, néha természetesen időhúzó jelleggel vagy éppen sérülésnél, nem ritkán viszont szakmai okból váltott. Az Eb-n nagyon kitűnt, hogy a cserepad túl rövid, és a tizenegy-tizenkét kezdőként bevethető mezőnyjátékos mellett a többiek nem ugyanazt a szintet képviselik. Sajnos a három őszi meccsen a nyáron jó formában futballozók is visszaestek, az újak pedig nem tudtak hasznos csapattaggá válni. Mindenki nagyon várta Szoboszlai Dominik visszatérését: az angolok elleni meccsen nyilván klasszisokkal jobb ellenfelekkel találkozott, az már nagyobb baj, hogy az albánok ellen sem tudott vezér lenni, sőt, amikor legutóbb csereként állt be kényelmes körülmények között, a biztos vezetés tudatában, a legemlékezetesebb megmozdulása sokak számára az volt, hogy megfelelően lassan végzett el egy szögletet, nehogy egyenlítsen Andorra.

Ítéletet mondani a második félidők fölött persze nem könnyű, tekinthetjük puszta véletlennek is, hogy ebben az évben így alakultak a mérkőzések, de nem lehet nem sajnálni azt a rengeteg lehetőséget, azt a sok pontot, amely a szünet utáni állandó megtorpanás miatt veszett el.

Jönnek az albánok, negyven-ötvenezren biztosan jegyet váltanak a Puskásba. Hangsúlyozottan két félidőre.

VÁRHIDI PÉTER: FEL LEHET ŐRLŐDNI EBBEN A JÁTÉKBAN

– Miért ez a kétarcúság?
– A magyar válogatott második szándékból futballozik – mondta Várhidi Péter korábbi szövetségi kapitány. – Főleg az esélyesebbnek tűnő ellenfelekkel szemben érezhető ez, az Eb-n sok példát láttunk rá, de az Anglia elleni vb-selejtezőn is látni lehetett. Kivárunk, kezdeményezzen az ellenfél, várunk, mihez kezd a szilárd védekezésünkkel, és ha labdát szerzünk, próbálunk támadni vagy legalább labdát birtokolni, ezt értem második szándék alatt. Első szándékból mi nem akarunk nyomást gyakorolni az erősebb ellenfelekre, inkább arra törekszünk, hogy elrontsuk a másik csapat játékát, ez az esélyünk.

– Erőnléti vagy mentális okai vannak, hogy az első félidőt bírjuk, a másodikat kevésbé?
– A kettő szorosan összefügg. Ez a felállás azt feltételezi, hogy védekezel, üldözöd a labdát, és arra összpontosítasz, ne hibázz, ne keletkezzen lyuk a védelmi vonaladon. Ehhez mentálisan rendben kell lenni, de nagyon fárasztó a labda kergetése, főleg minőségi, gyorsan passzoló csapat ellen. Fel lehet őrlődni ebben a játékban, mert rengeteg energiát felemészt. Hatalmas futómennyiségre van szükség, a csatároktól is, nekik is vissza kell zárniuk, a területek ellenőrzéséből ki kell venni a részüket.

MENTÁLIS FÁRADTSÁG VAGY PUSZTA VÉLETLEN?
Mi a gond? A sportpszichológust és a korábbi futballistát kérdeztük.
Faludi Viktória szerint lehet pszichológiai és fizikai háttere a két félidő közötti különbségnek. „Igencsak különös, ha a meccs második felében fogy el rendre az erő, érdemes megvizsgálni, mi áll mögötte. Ha mentális háttere van, olyanokra is lehet gondolni, hogy a lendület, a nagy bizonyítási vágy átcsap aggodalmaskodó attitűdbe. A felismerés, hogy »Úristen, tényleg megnyerhetjük ezt a meccset?«, könnyen okozhat átmeneti bénultságot. Ha valakinek nincs abban rutinja, hogy kell nyerni, azt sokkolni tudja a lehetséges győzelem előérzete, hiszen még ha ez pozitív stressz is, akkor is stresszhatás. Ilyenkor alapvetően megváltozhat az identitása is a csapatnak vagy a sportolónak, de nagyon fontos lenne a szünetben ezt kezelni, és megtalálni a módját, hogyan lehet ebből inkább újabb lendületet nyerni. A koncentráció és az önbizalom növelése a mentális felkészülés alapvető eleme.”
Dombi Tibor, a 35-szörös válogatott labdarúgó szerint ez inkább véletlen, nem törvényszerűség. „Én ennek semmilyen jelentőséget nem tulajdonítanék. Ahogy az életben, a futballban is előfordul, hogy egyszer így, máskor úgy alakulnak az események. Megkockáztatom, ha fordítva lenne, vagyis az első félidőben játszana sokkal gyengébben a válogatott, és a másodikban feljavulna, most mindenki azt elemezné, hogy biztosan a meccsek elején túlságosan magabiztosak a játékosok vagy nem jó módszerrel melegítenek be, ilyesmi. Hosszú távon ez is kiegyenlítődik, és lesznek gyengébb első félidők és jobb második félidők.” B. Z.

– Érthető, amit mond, de ellentmondásos a statisztika a válogatott eredményeit tekintve – remek első félidők, aztán...
– Gondolkodjon a játékos fejével! Felkészül, elindul a meccs, fut, tolódik, védekezik, szerel, ahogy csak bírja, és az első negyvenöt perc lemegy gól nélkül. Megúsztuk, gondolja a futballista, akit aztán meg is dicsér az edzője: azt csináljuk, amit megbeszéltünk, eddig minden rendben, csak így tovább! Megeshet, hogy ettől mentálisan valaki csak egészen kicsit kienged, már nem úgy figyel, nem olyan éles, és hát igen, fárad is, nehezebben vesz levegőt, lassabban dönt – ezen a szinten elég, ha két-három ember nem csinálja tökéletesen a feladatát, már helyzetbe kerül az ellenfél.

– Nem akarunk támadni vagy – nem tudunk? Lehetne másképpen játszania a mai válogatottnak? Mennyire edzői felfogás ez a labdaüldözős stratégia?
– Azért nyilván megtörténhet, amikor az ellenfél jobb, és rákényszeríti az akaratát a mieinkre. Nem hiszem, hogy lenne olyan kapitány, aki elutasítaná a támadójátékot, mert a védekezés a mániája, a játékosokra kell alakítani azt a stratégiát, amellyel a legtöbb esély lehet a sikerre. A saját kapitányi időszakomat tudom említeni: Gera Zoltán, Buzsáky Ákos, Huszti Szabolcs, Halmosi Péter, az akkor berobbanó Dzsudzsák Balázs, velük tervezhettem támadójátékot, voltak tehát akkoriban olyan labdarúgók, akikkel lehetett menni előre, sebességben, kreativitásban is megfelelő szinten voltak. Lehet, manapság kevesebb ilyen futballista van, inkább a védőink érik el a nemzetközi szintet. A mai taktika kulcspontja a két szélső, a három belső védő ad stabilitást, de akkor igazán hatékony ez a szisztéma, ha a vonalak mellett Cafu, Maicon, Daniel Alves, Jordi Alba, Marcelo játszik – nem a tudásra gondolok elsősorban, hanem a típusra. Védekezni is nagyon tud, de lehet vele támadójátékot tervezni. Területet lezárni képes egy jó szélső védő, de ha nem jó az összjátékban, nem tud elöl hatékonyan segíteni, nem tud belépni a játékba, nehézkessé válik a támadás.

– Feltételezhető, a taktikát minden edző úgy dolgozza ki, hogy az működjön, ha a csapata birtokolja a labdát, és akkor is, ha nem.
– Már edző voltam, amikor belefért, mondjuk, Véber Györgynek azt mondani: nem kell védekezned, gyere vissza odáig, ahol járatni kezdik a labdát, és legyél megjátszható, ha megszerezzük! Ez ma már luxus, főleg az Eb-n látott ellenfelekkel szemben mindenkinek van feladata a labda visszaszerzésében, de logikus: minél több védőfeladatra kényszerül egy csatár, egy támadó középpályás, annál kevesebb energiája marad a kreatív futballra, az akciók felépítésére, befejezésére.

S. ZS.