Korszakos villamosvezető, avagy Bíró Sándort a vb-döntő után is dicsérték

Még nem volt húszéves Bíró Sándor, amikor első nagy sikerét ünnepelhette: csapata, a III. Kerületi FC 1931. május 25-én a Magyar Kupa döntőjében óriási meglepetésre 4:1-re legyőzte a Ferencvárost. A Nemzeti Sport szerint a két védő,   „Weiner és Bíró sokat dolgozott”.

Az erőteljes, emellett gyors hátvéd majd másfél évvel később (1932. október 30.) Németország ellen (2:1) bemutatkozott a válogatottban. Teljesítményét így értékelte a Nemzeti Sport:  „Biró már ingadozott. Jól játszott, de csak a fényes Korányi mellett hatott egész teljesítménynek az, amit tőle láttunk. Akadt egy-két komoly hibája, de mégis a jövő emberének kell őt tartanunk.”     Ő maga így nyilatkozott:  „Megmondtam, hogy a németek tudnak futballozni?!     Örülök, hogy az első szereplésemkor győzött a magyar csapat.”

Mi sem bizonyította jobban, hogy ő a jövő embere, hogy a Hungária kivetette rá a hálóját. Úgy volt, hogy a védő már 1932 végén a kék-fehérekhez igazol, ám akkor még maradt a III. Kerületben. Ahogy a Nemzeti Sport írta:  „Bizony. Csak még egy kicsit messze vannak egymástól a tárgyalások során. Egy kis pénzbeli eltérés.”    A jól helyezkedő, remek ütemérzékű, jó rúgótechnikájú, taktikailag is érett bekk végül 1935-ben igazolt a Hungária körútra. Más kérdés, hogy az újpestiek nem csupán a jó oldaláról ismerték. A lila-fehérek még 1933. szeptember 24-én fogadták a Kerületet, az 1:1-re végződő találkozó után Langfelder Ferenc, a hazaiak ügyvezetője kikelt ellene: „Amit Bíró csinál, az nem futball, hanem ellenfeleinek testi épségét veszélyeztető valami. Magyar futballpályán nem lenne szabad ilyen játékot megengedni. Durvasága átragadt még néhány kerületi játékosra, és az újpestiek megfélemlítve játszottak.”

A németek ellen aratott 3:2-es siker (1936. március 15., Hungária körút) után nem volt elragadtatva magától: „Le vagyok törve. Miért? Hogy ilyen rosszul játszottam.”   A már 26-szoros válogatottról 1938. április elsején riport jelent meg a Nemzeti Sportban. Kiderül, hogy a BSzKRT-alkalmazottként villamosvezető: „Sokszor hajnali négykor kelek, sokszor meg éjfél után kerülök ágyba. Egy szenvedélyem van, a futball.”     Majd továbbvezette az 5-ös villamost a Margit híd pesti hídfőjétől a Nyugati pályaudvar felé... Tagadhatatlan, hogy mindene volt a futball, a közlekedési vállalat bajnokságában is beszállt a játékba. Más kérdés, hogy 1940-ben azt nyilatkozta, „észrevettem magamon, hogy ha BSzKRT üzemi mérkőzésén csatárt játszom, valahogy nehezen zökkenek vissza a hátvédszerepbe. A helyezkedésemben zavarok vannak. Éppen ezért felhagyok az üzemi mérkőzésekkel.”    Benne volt a vérében az előrejáték, nemigen fűlött a foga az emberfogáshoz. Pedig ami azt illeti, tényleg nem volt puha játékos, még ez év húsvétján egy Rapid-játékos belerúgott csapattársába, Wudi Müllerbe, válaszul Bíró eltörte a tettes, Hans Pesser lábát.

A korabeli értékelések szerint egyik legjobb meccsét 1938. március 20-án Nürnbergben játszotta Németország ellen (1:1). Az eredményt dicsőséges döntetlenként könyvelte el a Nemzeti Sport, kiemelve, hogy  „a magyar csapatban kimagasló munkát végzett a Korányi-Bíró-Háda védelmi hármas”.   Az alakzat vezérének bizonyult, sokat vállalt magára, gyorsan és határozottan lépett közbe. Fejjel és lábbal egyaránt biztosan állta útját a meg-megújuló hazai rohamoknak. Korányi Lajossal Európa legjobb hátvédpárjai közé tartoztak. Bíró „megfogta” a jó nevű Lehner-Siffling jobbszárnyat.  „Mint egy kőszikla, úgy állt Bíró a kapunk előterében kavargó vihar kellős közepén. És ezúttal a kőszikla diadalmaskodott a tomboló vihar fölött  ”  – írták róla. Ellenfele, Ernst Lehner ezt mondta róla:  „Ma nagyon nehéz dolgom volt. Bíró remek hátvéd. Még gyorsaságban is felvette velem a versenyt.”     Miközben a védő szerint   „nem is volt olyan erős a német csapat”.

A németek elleni találkozót követően a görögök elleni vb-selejtező következett. Ezen a találkozón és a franciaországi torna valamennyi találkozóján pályára lépett. A Holland India ellen 6:0-ra megnyert meccset követően ellenfeléről, Isaak Patti­waelről ezt mondta:  „Az a jobbösszekötő kellemetlen kis gyerek.”    A „kellemetlen kis gyerek” viszont nem volt elragadtatva védőjétől:  „A balhátvéd haragudott rám. Én elkerültem őt, amennyire csak lehetett.”    A tudósító így értékelte a játékát:  „Egyénileg a közvetlen védelemből Bíró magaslott ki. (...) Nagy formában van Bíró Sanyi.”      A svájciak elleni siker (2:0) után Korányiról és Bíróról ez állt:   „A hátvédjáték magasiskoláját láttuk tőlük. Ezúttal is gyorsak voltak. Minden utat igyekeztek elállni. Testükről, »könnyedén« odatett vállukról lepattantak a svájci csatárok. Határozott fellépésük tekintélyt parancsolt. Hatalmas rúgásaikban még irányzék is volt. Remekül váltották egymást. Ha az egyik netán hibázott, a másik művésziesen segítette ki.”      Meccs utáni nyilatkozatában a bekk legkevésbé a mérkőzéssel foglalkozott: „Mit lehet itt mondani? Boldog vagyok és üdvözlöm a feleségemet, aki a múltkori üzenetből kimaradt.”

Az elődöntőben a svédek 5:1-es legyőzését követően így beszélt: „Nagyon örülök, hogy ezen a mérkőzésen túl vagyunk. Az első gól előtt azért volt baj, mert a másfél órai várakozás megmerevített minket” –    indokolta, hogy a svédek miért szereztek vezetést az első percben.

Bírót a 4:2-re elvesztett vb-döntő után sem érte kritika:  „Kimagaslott a védelemből és az egész magyar csapatból, bár éppen ellene játszott az olasz csapat legjobb embere: Biavati, a jobbszélső. A két kiváló játékos párharca pompás élvezetet okozott a szakértőnek. De Bíró nemcsak a maga dolgát látta el kitűnően, hanem gyakran át is szaladt segíteni a másik oldalra.”

A Hungária futballistájaként lett vb-ezüstérmes, ám a klub önfeloszlatását (1940) követően a közlekedési vállalat együtteséhez igazolt, a BSzKRT-ben kezdtek vele csatárt játszatni, s ez neki sem volt ellenére. Ám nem mindig ment elöl a játék, a Nemzeti Sport fel is tette a kérdést:  „Lesz-e jó középcsatár Bíró Sándorból?”    A cikk azt a következtetést vonta le, hogy egy jó hátvédből vagy fedezetből bizonyos kor felett nem lehet jó csatár, ám a játékos kvalitásait tekintve   „összekötő még lehet Bíró Sanyiból, de középcsatár – aligha!”     Védőként jobb volt, a Képes Sport 1940. november 12-i számában az őszi szezon alapján bekerült a lap válogatottjába, mintegy tippet adva Ginzery Dénes szövetségi kapitánynak, hogy kiket küldjön az olaszok ellen pályára: Tóth – Polgár, Bíró – Lázár, Sárosi III, Pósa – Kincses, Sárosi dr., Sárvári, Bodola, Gyetvay. A Genovában 1:1-re végződő mérkőzésen Tóth és Pósa kivételével ez az együttes játszott.

Az Újpestben első bajnokiján 1941. szeptember 8-án, Szegeden lépett pályára (Szeged–Újpest 0:4), az utolsón 1944. június 4-én (Kinizsi–Újpest 3:5). A válogatottban nagyon sokáig lehetett rá számítani, ott volt a pályán a második világháborút követően 1945. augusztus 19-én és 20-án az első két magyar–osztrákon is, az 5:2-re megnyert találkozó után ezt írta az újság:    „ Bíró hétfőn is remek taktikusnak bizonyult. A kapu előtt sokszor avatkozott közbe biztos lábbal a támadásokba.”    Utolsó meccsét is az osztrákok ellen vívta (1946. október 6., Üllői út, Magyarország–Ausztria 2:0) a kritika szerint:  „Bírót gyakran hozta zavarba az osztrák jobbszárny. Nem is volt olyan gyors, mint máskor, gyakran szabadon hagyta a szélsőjét, rosszul helyezkedett. A második félidőben ő is javult valamit.”

Noha a válogatottól már az MTK játékosaként búcsúzott – a kék-fehéreknél 1948 tavaszán még együtt futballozott Bodola Gyulával, Hidegkuti Nándorral és Sándor Károllyal –, az idő már nem neki dolgozott, pályafutását azzal foglalta keretbe, hogy utolsó idényében visszatért óbudai klubjához.