FFT: újabb tíz szenzációs Kiss László-sztori

Ízelítőként néhány részlet Kiss László következő tíz bejegyzéséből:

Ricsi bácsi

1972-t írtunk. A mai napig nem tudom, hogy egy ifimeccset miért engedélyeztek lejátszani a kaposvári „gödörben”, a füvön. Ha minden igaz, 16–0 lett a végeredmény. Ha minden igaz, nyolc gólt szereztem. Roppant elégedetten sétáltam a mérkőzés után az öltöző felé. Egy, a korlátnak támaszkodó bácsi odaszólt nekem: „Fiú, gyere már ide, légy szíves!”. Mint illedelmes falusi gyerek, odaléptem hozzá: „Tessék, bácsi!”. „Szeretnél sokkal több gólt rúgni?” – kérdezte. Persze, válaszoltam kényszeredetten, amiben szinte benne volt, hogy éppen most rúgtam nyolc gólt, nem elég? „Akkor jól figyelj: ha a tizenhatoson belül vagy, s nálad a labda, akkor passzold nagyon erősen a társad belső lábának! A társad nem más, mint a kapufa. Megértetted? Sose felejtsd el!” Bambán nézhettem, de megígértem. Bementem az öltözőbe, ahol az edzőm, Feri bácsi a következőt mondta: „Laci, én nem tudom, mit mondott neked az a bácsi, de kérlek, jól jegyezd meg!”. Neki is megígértem. De mégis ki ez a bácsi? „Avar Ricsi bácsi – volt a válasz. – Érdeklődj utána” – kérte az edzőm. Utánaérdeklődtem. Azon kevés labdarúgó közé tartozik, akik voltak román és magyar válogatottak is. És mindkét ország színeiben több gólt ért el, mint ahány találkozón szerepelt. Tavaly beszélgettem Raduly Józsi bácsival. Megkérdeztem tőle, hogy ismerte-e a Ricsi bácsit. Persze, felelte. „Képzeld, Lacikám, a második világháború után a fogságban ismerkedtünk meg. Csapatot verbuvált, mérkőzéseket szervezett. Szerettem volna nála játszani, az ő csapatában. Betett a csapatba, rúgtam pár gólt, onnantól kezdve én is a kivételezettek közé tartoztam.” „Az mi volt, Józsi bácsi?” „Egy nap kétszer is kaptunk csalánlevest, egy-egy szelet kenyérrel – nem úgy, mint a többiek, akik nem fociztak.” Avar István (Ricsi bácsi) ott van eltemetve a Kaposvári Rákóczi pályája mellett lévő temetőben. Nyugodjon békében, nem felejtettem el sem őt, sem amit mondott!

Medellíni meccsek

A csekély kétnapos utazás és ebéd után kezdő lettem a délutáni meccsen. Fickándoztam vagy húsz percig, majd bekövetkezett az, aminek be kellett: lecseréltek, persze csak a szünetben. Az eredményre nem emlékszem. Majd következett két nap múlva egy olyan mérkőzés, amit az ott lévő Vasas-játékosok sohasem fognak elfelejteni. Kezdjük azzal, hogy valamiért jól játszottam. Rúgtam három gólt, vezettünk is ennyivel. Az ellenfél játékosai ezt nehezményezték, ezért összevissza rugdostak, hátulról belénk szálltak, alig tudtunk elugrálni a rúgó lábak elől. Amikor egy magyar edző a tévében a meccs után azt nyilatkozza, hogy mintha a játékvezető nem adott volna meg számukra valamit, amit a másiknak igen, no itt nem az történt. Először is, megelégelte, hogy rúgtam három gólt, ezért kiállított. Aztán még egyet, meg még egyet – tőlünk. Igaz, ők rugdostak bennünket, de ezt valamiért nem vette észre, vagy inkább fordítva látta (ezek szerint van ilyen). A lényeg a lényeg, hogy heten maradtak a pályán a kollégák. Na, ettől kezdve akármit csináltak, nem állított ki senkit, tehát azért a szabályt ismerte. De még mindig vezettünk. A Kokó (Kovács István – a szerk.), aki már a kiállítottak sanyarú kenyerét ette mellettem a kispadon, megszólalt: „Te, Náci (Izsó Ignác – a szerk.)! Bemegyek, és ezt a szemetet arcon köpöm. Mit tesz Isten, éppen kiállítottak valakit, a Kokó berohant a pályára, lefogta a bíró két kezét, és megtette, amit ígért. Sajnáltam a sporit, de a Kokó csak nem engedte el, és élénken kiabált a kispad felé, hogy jöjjön be a Náci, nézze meg, hogy bizony ő megtette azt, amit ígért. Náci jóságosan visszaintett: engedd el, elhiszem. Kokót megint kiállították (egyébként ez ritka, hogy valakit egy meccsen kétszer állítsanak ki). Sajnos az egyébként máskor 90 perces mérkőzésen a spori a „156.” percben, miután ellenfelünk bevitte a negyedik találatot, lefújta a mérkőzést. De nem azért kaptunk ki, mert csak heten voltunk a pályán, hanem a Komjáti Bandi miatt. Ő ezen a meccsen saját elmondása szerint öt poszton szerepelt, és kérte, ezt írjam meg, mert számára ez volt a csúcs egy meccsen. Plusz ő volt a cséká is. Na mármost, ha a Bandi egyszerre egy időben mind az öt posztot betölti a Vasas csapatában, ráadásul megfelelően ellátja a csapatkapitányi teendőket is, akkor véleményem szerint nem kaptunk volna ki... Ezt az elmúlt Vasas-meccsen megbeszéltük...

Vasas-kezdetek

A honvédség nem tartott rám igényt. Leszereltek. Két napig februárban ténferegtem otthon, mire rájöttem: a Vasas labdarúgója vagyok. Pestre kell mennem a Fáy utcába. Kaposvári Rákóczi-focista voltam, de már mint Vasas-labdarúgó vonultam be a seregbe. Összepakoltam a motyómat, beültem a szüleim mellé a Zsiguliba: irány Pest. Megérkeztünk a Fáy utcába. Hátrairányítottak bennünket az óra mögé, ott voltak a „legénylakások”. Éppen ott zsugáztak a Bubuék. Nem ismertek, de abbahagyták a játékot: költözzek be. Délután átmozgató edzés volt. Előtte nap jöttek haza Jugóból, vajaskenyértúráról. Másnap az edzőmeccsen csak azok játszottak, akik kint kevés lehetőséget kaptak és a leszereltek: Izsó, Orosházi, én. Az ellenfélre nem emlékszem, de több gólt is lőttem. Virgonckodtam, mert már egy hónapja nem futballoztam. Hétvégén nagy meglepetésemre kezdőnek tett be a Kálmán (Mészöly – a szerk.) a Diósgyőr ellen. Kikaptunk. Nagy élmény volt itt játszani, egy olyan vidéki kisfiúnak, mint én. Akkor még végig sem gondoltam, hogy társaim is vidéki kisfiúk... voltak régebben. Következett a Dunaújváros, otthon. Ezt a meccset sohasem fogom elfelejteni. A Béla húsz méterről rúgott szabadrúgást. Oda, ahol Holló állt. Ötször-hatszor pattogott a labda a léc és a gólvonal között, majd a hálóba vágódott. A bíró nemes egyszerűséggel sárga lapot mutatott fel a Bélának: nem adott jelet a szabadrúgás elvégzéséhez. A Béla bólintott, majd nekifutott újra: ötször-hatszor pattogott a labda a léc és a gólvonal között, majd kijött a kapuból. A sporik szerint nem volt benn. Lehet. De azt azóta is állítom, hogy ilyet még sohasem láttam – egymás után kétszer. Az viszont felvillant, hogy mit keresek itt, ilyen tudású játékosok között. Ez a mérkőzés erre is megadta a választ. Béla elment a bal szélen, beadta a labdát, nekem csak érkeznem kellett. Később a Béla elment a jobb (!) szélen, beadta jobbal (!), s nekem csak fejelnem kellett. Nem nyertünk, kettő kettő lett. De ekkor elhangzott a B-középtől: „Kiss-La-ci, Kiss-La-ci”. Tíz nap alatt megtudtam, milyen dolog otthonról – hazaérkezni. A mai napig csak köszönni tudom az akkori játékosoknak, vezetőknek, edzőknek, szurkolóknak. A „család” akkor fogadott be, és maradtam a mai napig tagja, bárhova vetett is a sors!

A teljes cikket elolvashatja a FourFourTwo.hu-n, ide kattintva!