Kölni Mohács – a nyolcvan év elteltével is arcpirító németek elleni null hét

Kezdjük a pozitívummal. „Tökéletes rendben, percnyi pontossággal utazott a magyar csapat Bécsből Kölnbe” – írta a Nemzeti Sport 1941. április 6-án a Németország elleni mérkőzés előtt álló válogatottról. Ne legyintsünk, már csak azért sem, mert háborús időket élt Európa, jellemző, hogy a mieink nem Kölnben, hanem az 50 kilométerre lévő Wupperthal-Eiberfeldben laktak – a légitámadásoktól tartva.

A németek gáláns vendéglátók voltak, a Bécsből Kölnbe tartó vonaton a „szakhivatal előzékeny intézkedése révén négy nagy fülke állott a magyar fiúk rendelkezésére. (...) A gárda az étkezőkocsiban ette meg az ebédjét és a vacsoráját és noha éppen hústalan nap volt, a kosztot kielégítőnek találták. Passauban ebéd után, továbbá Nürnbergben, Würtzburgban és Frankfurtban leszálltak a fiúk a vonatról és öt-ötperces sétát végeztek a pályaudvaron, hogy izmaikat kissé felrázzák”.

A meccs előtti napon rövid edzést vezényelt Fábián József szövetségi kapitány, „húszperces futás és gimnasztika után tízperces labdaedzés következett a remek, de feltűnően nedves gyepen”. Fábián vázolta a taktikát, „az alapvető utasítás az, hogy laposan kell játszani. Ezen a »billiárdasztalon« lehet. Különben az utasítás ugyanaz, mint Belgrádban. Hátul Polgár irányit, elöl Lázáré a vezényszó”.

A játék Belgrádban (1:1) sem volt az igazi, most azonban... Igaz, senki sem volt optimista a kezdés előtt, a Nemzeti Sport például leszögezte, hogy „aggódva várjuk Kölnből jövő híreket: két olyan játékos nem játszhat a kölni magyar csapatban, akire biztosan számítottunk, akiket a magyar csapat legbiztosabb pilléreinek tekintettünk. Így inkább csak a virtusban, az akarásban, a híres magyaros lelkesedésben bizakodhatunk” Bíró Sándor sérülés miatt nem lehetett ott, Kiszely István pedig azért, mert a meccs előtti napokban részegen szóváltásba keveredett egy vendéglőben, ahol a bicska is előkerült, s megszúrták a Fradi csatárát. Hogy ezek után nem utazhatott, természetes, az már kevésbé, de a jó magyar szokásnak megfelelt, hogy ő lett az első számú bűnbak, noha nem is játszott.

A mérkőzésről nincs mit elmondani, az eredmény (0:7) önmagáért beszél, a Nemzeti Sport címei összefoglalják a lényeget. Egyrészt „a német csapat bombaformában játszott”, miközben „csatársorunk a várakozásnak megfelelően gyengén”, ráadásul „védelmünk meglepetésre nem bírt a pompás német támadósorral”. Ugyanakkor érdekesség, hogy a kispadon már Sepp Herberger ült, a középcsatár pedig Fritz Walter – 1954-ben, a világbajnoki döntőnek (2:3) köszönhetően mindketten beírták magukat a magyar futballtörténelembe is. Walter 1941-ben gólt szerzett ellenünk, Helmuth Schön pedig kettőt, ő azért érdekes, mert ő lett 1964-ben Herberger utóda szövetségi kapitányként.

A magyar csapat szerencséje volt, hogy a háborús viszonyok miatt nem sikerült telefonösszeköttetést teremteni a tudósítóval, Bókai Mattanovich Bélával. Így Pluhár István rádióközvetítésére hagyatkoztak az itthoniak, akik dicséretes mértéktartással nem akartak hallomás után messzemenő következtetéseket levonni. Mindenesetre azt joggal írták le, ami bennük volt kezdés előtt: „Aggódtunk Csikós hanyatlónak látszó formája, Kispéter újonc volta miatt. Korányitól sem vártunk nagy játékot a jobbhátvéd helyén, hiszen egyesületében balhátvédben sem volt valami jó az utóbbi időben. Kétségeink voltak, hogy vajon két szélsőfedezetünk vigyázni fog-e megfelelően a veszélyes német összekötőkre. Nem hallgattuk el aggodalmainkat belsőhármasunk miatt sem. Sajnos, nem alaptalanul aggódtunk.”

A Sporthírlap szerint „magyar labdarúgás minden hibája megmutatkozott a 7:0 (3:0) arányban elvesztett kölni német–magyar mérkőzésen”, ám a lap nem csupán a játékra gondol, mint kiderül a „Baj van a szellemmel” című Rezsőházy Béla által jegyzett cikkből.

Példák sorával él Rezsőházy kolléga, kezdve azzal, hogy a program szerint a kezdés előtt fél órával meg kellett volna jelennie a pályán a magyar csapatnak, ám csak tíz perccel később poroszkáltak ki a fiúk. A pontosság Németországban nem ördöngösség, most kínosabbá tette a késést, hogy a stadion „öltözőjének a folyosóján Tschammer und Osten, a birodalmi sportvezér türelmetlenül vár a magyar játékosokra”.

Az eset előzménye – ezt már Mattanovich írja hazaérkezése után –, hogy „nagyon mérges volt a mérkőzésre való indulás előtt Fábián József kapitány. 2 óra 20 perckor mindenkinek indulásra készen kellett volna lennie, de senki sem jelentkezett. Fél háromkor a kapitány felszaladt a fiúkhoz, megnézni, mi van velük. Mikor utána lejött, a dühtől sápadtan csak ennyit mondott: »Hallatlan! Az egyik szobában az ágyban feküdtek és kártyáztak.«”

Kiderül még, hogy a nőkről nem tudtak lemondani a fiúk, Bécsben egyikük felcsempészett a szobájába egy hölgyet, a meccs előtti estén, a rövid kaszinólátogatást követően pedig úgy kellett levakarnia fiúkról a bár táncosnőit. Többüknek az volt a gondja, hogy „miként tudja majd eladni a szalámiját”, főként, ha veszteségei voltak, a kártyapartikban ugyanis huszonegyezés közben osztásonként 5 pengő (ma: 3620 forint) volt az alap, s akadt, aki csaknem 100 pengőt (72 400) veszített.

A mérkőzés után sem volt nyugalom, a futballisták éjjel kettőkor felzavarták Fábián kapitányt, hogy éhesek, nagy nehezen szereztek nekik némi ennivalót, ami azért (is) kellett, hogy jobban csússzon a szállodába becsempészett sör.

Itthon „az MLSz-ben a kölni katasztrófa óta mélységes megdöbbenés és mérhetetlen felháborodás uralkodik. Véleményt a kölni kudarcról az illetékes körök óvakodtak mondani mindaddig, amíg nem állott rendelkezésre komoly és hivatalos adat, értesítés arról, hogy mi is történt valóságban Kölnben, mi is volt az oka a kölni Mohácsnak”.

Gidófalvy Pál MLSZ-elnök elsőre óvatoskodott, még a vizsgálat kifejezést is kikérte magának, úgy fogalmazott, hogy baráti beszélgetésre hívja a kölni küldöttséget: „Hadd tudjuk meg, milyen magyarázattal szolgálnak ők maguk erről az érthetetlen eredményről. Meg fogom hallani, miként üthette fel a fejét az a szellem a játékosok között, melyet – mi már úgy hittük – sikerült kiirtanunk.

Gidófalvy, aki korábban kormánybiztosként diktátora lehetett a futballunknak, minden bizonnyal személyes kudarcként élte meg a történteket, hiszen igyekszik hárítani a felelősséget – leginkább a játékosokra. „Csak megerősödött bennem az a tudat és meggyőződés, hogy mi ósdi, elavult eszközökkel indulunk harcba a legmodernebb fegyverzetben harcoló német labdarúgósport ellen. Az állami irányítás alatt álló, nemzeti feladatként kezelt német sport ellen mi a múlt századbeli, társadalmi alapon megalkotott és néhány bőkezű mecénás által fenntartott sportszervezettel indulunk harcba. Ez azonban – fejezte be véleményét a miniszteri biztos – nem jelenti azt, hogy a kölni katasztrofális vereségben ludas játékosok már feloldozást is nyerhetnek, ha beigazolódik a bűnösségük bármely irányban, vagy bármely fokon is” – tudjuk meg a Nemzeti Sportból, hogy aztán egészen júniusig kelljen várni a büntetésekre.

Kiszelyt hat hónapra tiltották el és 200 pengőre büntették a szurkálásos incidens miatt. Sárosi Béla (morgolódott, lázított a kapitány ellen) szigorú dorgálásban, Lázár Gyula és Polgár Gyula (ők is kimaradtak a kölni meccs előtti héten) dorgálásban részesült, akárcsak Fábián segítője, Dimény Lajos Fradi-edző, aki „munkakörét unottan. fásultan, látszólagos nemtörődömséggel végezte, sőt politikai kijelentéseket tett, ami semmi körülmények között nem szolgálta az összhangot”.

Kétségtelen, jobbat tett volna a hangulatnak, ha nyerünk 7:0-ra.