Akárcsak a Wembleyben – amikor Rotterdamban 3:0-ra nyert a válogatott

Az 1962-es chilei világbajnokságra az NDK és Hollandia testén keresztül vezetett az út. A keletnémeteket 1961. április 16-án 2:0-ra megvertük a Megyeri úton, a győzelem aránya nagyon szerényen tükrözte „a két csapat közötti klassziskülönbséget” – más kérdés, hogy együttesünk egységes vélekedés szerint nem valami megnyugtató módon érte el a győzelmet.

A találkozót megnézte a hollandok kapitánya, Elek Schwartz is, aki úgy vélte, ha a magyar csatársor mozog, akkor veszedelmes, ám hozzátette, a Megyeri úton csak annyit adott ki magából, amennyi a sikerhez kellett. A temesrékasi születésű, később Franciaországban futballozó és több országban edzősködő szakember a mieink közül Albert Flórián, Göröcs János és Tichy Lajos játékát emelte ki, de támadásindításai miatt elsősorban Kotász Antal teljesítménye tetszett neki. (Schwartz egyébként a Benfica edzőjeként is találkozott tétmérkőzésen magyar ellenféllel: a portugál bajnok 1965-ben a Győrt búcsúztatta a BEK-elődöntőben, de a fináléban az Inter 1:0-ra legyőzte őket.) S noha a Népsport az NDK ellen mutatott játékot nem értékelte többre egy nagy iramú, ám közepes színvonalú NB I-es mérkőzésnél, megállapította: „De nem volna helyes arra gondolni, hogy a magyar csapat – ha jól használja fel a hátralévő két hetet, a játékosok pedig a legsportszerűbb életmóddal és megfelelő komolysággal vesznek részt saját csapatuk és a válogatott edzésein – lényegesen jobb játékra ne lenne képes a következő vb-selejtezőn.”

A holland futball az ötvenes-hatvanas évek fordulóján korántsem volt annyira meghatározó a kontinens labdarúgásában, mint cirka egy évtizeddel később. Csupán egy példa: a Vasas a BEK 1957–1958-as kiírásban a négy közé jutásért simán kiverte az Ajaxot (2:2, 4:0). Aztán 1971 márciusában, amikor a franciák elleni Eb-selejtezőre készülő magyar válogatott gerincét adó Budapest csapatát 3–1-re legyőzte a Feyenoord, a szakma már azt taglalta, mennyire modernebb futballt játszik az 1970-ben BEK- és Világkupagyőztes rotterdami együttes, mint a magyar.

Az 1958–1959-es idényben az Eredivisie 386 szerződtetett futballistája éves átlagban 2800 guldenes, mai áron mintegy 8200 eurós jövedelmet mondhatott magáénak, számos neves játékos dohánnyal keresett pénzt, azaz két edzés között beállt a dohánybolt pultja mögé. A magyarok elleni vb-selejtezőn pályára lépő amszterdami Bennie Muller és csapattársa, az egyszerűen Mr. Ajax néven emlegetett Sjaak Swart főfoglalkozásban trafikos volt.

A válogatott találkozót megelőző NB I-es mérkőzésekről azt írta a Népsport, hogy „a tavasz legszínvonalasabb fordulója”. Az Újpesti Dózsa–Vasas (0:0) meccset követően a lap úgy látta, hogy a tabellát négy ponttal vezető újpestiek a bajnoki aranyérem legfőbb várományosai. A másik rangadón az MTK a Ferencváros felett aratott 4:2-es sikerével elérte, hogy az FTC és a Vasas mellett az ezüstéremért harcolhatott.

Baróti Lajos dohogott, mert az NDK ellen a balhátvéd poszton kitűnő teljesítményt nyújtó Dalnoki Jenőt klubja, a Ferencváros a kék-fehérek ellen a védelem jobb oldalán szerepeltette. „Ezen a helyen Dalnoki csak vergődött – nyilatkozta a szövetségi kapitány. Ám a legnagyobb gondját az jelentette, hogy Kotász mellett ki legyen a másik fedezet, az MTK-s Nagy István vagy a diósgyőri Solymosi Ernő. A csatársorba a szakvezető által megálmodott Sándor Károly, Göröcs, Albert, Tichy, Fenyvesi Máté ötös fogatot tervezte, „egyedül Albert teljesítménye nem érte el, azt, amit vártam”. A középcsatár egyébként sérüléssel bajlódott, helyettesítésére az újpesti Kuharszky Béla állt készenlétben. Baróti leszögezte: „Ha egészséges önbizalommal utaznak el és lépnek pályára válogatottjaink, valamint teljes erőbedobással küzdenek Rotterdamban – nem érheti meglepetés labdarúgásunkat, amely jelenlegi helyzetében is előnyben van a holland futballal szemben.”

A találkozót megelőző edzőmérkőzésen 4000 néző előtt egy gödöllői vegyes csapat ellen a Nagy, Kotász fedezetpár kezdett, a szünetben Nagyot Solymosi váltotta, de Baróti nem volt vele elégedett, mondván, „ritkán adja időben és jó helyre a labdát”. A 14:1-re megnyert mérkőzésen a csatároknak jól ment, a szövetségi kapitány legjobbjaink hatodik gólja után meg is jegyezte: „Nagyon bízom abban, hogy a csatárok Rotterdamban is rúgnak 3-3 gólt.” Gondot jelentett viszont, hogy Albert hasizomhúzódást szenvedett.

A Népsport leszögezte, hogy a két ország válogatottjai közötti negyedik találkozó a legfontosabb az addigiak közül, lévén vb-selejtező. „Egészen bizonyos, hogy mi nem erre az időszakra leszünk a legbüszkébbek, amikor néhány év múlva megírják majd a mai labdarúgás történetét. Azt mondják viszont, hogy Hollandia labdarúgósportja még soha nem állt a maihoz hasonló fokon.” Tehát nehéz megtippelni a végeredményt, mégis „ha a magyar válogatott tagjai ezen a mérkőzésen adni tudják azt a formát, amely képzettségükből, tehetségükből bőven telik, úgy a feljavult holland válogatott legyőzése – még a hazai környezet minden előnyét figyelembe véve is – nem jelenthet megoldhatatlan feladatot”. Grosics Gyula elmondta, hogy az NDK elleni győzelem önbizalmat adott csapatunknak, a nemzetközi tapasztalatokkal bíró Kalocsay Géza pedig hozzátette, hiába szerveződik viszonylag gyorsan a védekezésből a támadásba Hollandia, játéka egysíkú. Baróti döntött: Kotász mellett Solymosit jelölte a jobbfedezetnek, Albert helyén Kuharszky játszott.

A találkozó az első félidőben eldőlt, a 37. percben már 3:0-ra vezettek a mieink. Sándor szemfüles, Fenyvesi okos, Tichy nagy gólt lőtt, a tudósító nem is fukarkodott a dicsérettel: „A siker nagyszerű csapatjáték és kimagasló egyéni teljesítmények eredményeképpen jött össze. A magyar csapat az I. félidőben nemcsak elérte, hanem annak több szakaszában alaposan túl is szárnyalta az 1959-es év legjobb teljesítményeit is.” Köztudott: több sportlap, így a France Football is a magyar válogatott teljesítményét értékelte a legjobbra 1959-ben. Azért kritika is akadt: „A II. félidőben jelentősen csökkent a játék lendülete.”

Kotász volt a mezőny kimagaslóan legjobb labdarúgója: „Határtalan lelkesedéssel harcolt, pompásan szerelt, jól vitte fel a labdákat, villámgyorsan tört előre. A mérkőzés első gólja nagyrészt az ő érdeme. Rengeteget mozgott, az utolsó percig fáradhatatlanul játszott.” Göröcs is kiváló teljesítményt nyújtott: „Gyakran tűnt fel a támadósor csaknem minden posztján. Sokszor került gólhelyzetbe is, lövései azonban nem mindig sikerültek jól. Ő volt a csatársor egyik irányítója.”

Baróti Lajos így értékelt: „Végtelenül örülök a szép győzelemnek, amelyet mi már a múlt héten láttunk, mert észrevehető volt játékosaink formajavulása.” Elek Schwartz szerint: „A magyar csapat mindenben felülmúlta a mi együttesünket. (...) Úgy érzem azonban, hogy az eredmény kicsit túlzott. Meglepett az NDK elleni mérkőzés után bekövetkezett nagy fejlődés a magyar csapat játékában. Nekem különösen Göröcs, Tichy, Kuharszky, Sipos és mindenekelőtt Kotász játéka tetszett.” Az MLSZ elnöke, Barcs Sándor is dicsérte a Bp. Honvéd fedezetét: „Kotász valósággal uralta az egész pályát.” A találkozót látta Leo Horn holland játékvezető is – aki a 6:3-as magyar győzelemmel végződő londoni angol–magyart vezette –, ő sem fukarkodott a szép szavakkal: „A magyar csapat az I. félidőben »Wembley« értékű játékot nyújtott.” A magyar sajtóvélemények kiemelték, az utóbbi négy év során még egyszer sem tett tanúbizonyságot a csapat olyan taktikai fegyelmezettségről, mint Rotterdamban.

A Népsport tudósítója, Tabák Endre arról is beszámolt, hogy Rotterdamban számos jelét lehetett látni, hogy a holland dolgozók is jelentős eseménynek tartják a munkásosztály ünnepét, május elsejét. Amikor a mérkőzést követően Tabák szóra bírta futballistáinkat, hangoztatták, úgy tekintik a 3:0-s sikert, „mint május elsejei ajándékot, amit jogos büszkeséggel függeszthetnek a sportszerető magyar dolgozók »májusfájára«.”