„Druentóban járunk, Torino mellett, egy négyezer-ötszáz lelket számláló községben az Alpok lábánál, és a velünk szemben álló, fehérre vakolt, kertes ház kapucsengőjén az olvasható, hogy Rossi–Bosso. Ebben a pillanatban még nem sejtjük, hogy a két név nemcsak a Magyarországon második hazára lelt edző családfájának apai és anyai ágát, azon belül két nagypapa történetét, hanem az ifjú Marco két lehetséges sorsát is magában foglalja, amelyek közül csak az egyik válhatott valóra” – kezdődik a Magyar Nemzet riportja, amely aztán azon a pályán folytatódik, ahol Marco Rossi elkezdett futballozni.
„Most elhagyatott a pálya, néhány pitypang is megmenekült rajta. Nem rúgja le senki az őszes koronájukat, mert a járvány miatt rendőrségi szalaggal lezárták a területet. Ennek ellenére könnyű elképzelni, ahogy a göröngyös talajon, amelyen néhol a fű is kikopott, pattog a labda. Az egyik kapu mögötti tájon az Alpok hegyei magasodnak, a másik mögé tekintve rálátni Torinóra a völgy aljában, és a távolban a Juventus stadionjának égbe nyúló, háromszög alakú oszlopai is kivehetők” – folytatódik a cikk, majd Marco Rossi beszél anyai nagyapjáról, Gino Bossóról.
„Tőle hallottam a Grande Torinóról és az Aranycsapatról. A FIAT-gyárban dolgozott, és a városban élt, így amikor kilencévesen a Torino utánpótlásába kerültem, ő vitt az edzésekre, amíg tizennyolc évesen jogosítványt szereztem. Élete végéig mindenhova elkísért.”
A cikkben a folytatásban megszólal a szövetségi kapitány öccse, Massimo Rossi is és kiderül, Marco az apai nagyapja, Luigi Rossi miatt szeretett volna orvos lenni. Szóba kerül a szakember elhunyt édesapja és megjelenik az édesanyja is.