Így éltük meg 2020-at: Magyarország–Izland. Nincs jel. Nincs tévé. Nincs kábelnet

Sallai Roland kapura lőtt, egy izlandi védő odalépett, a kép megmerevedett, a kapcsolat megszakadt. Kapcsolgatok. Sehol semmi. Egyetlen logikusan levonható következtetés van.

Nincs jel. Nincs tévé. Nincs kábelnet.

Csodálatos. Magyarország–Izland 0–1, 86. perc. És még ez is. Az egész házban elment a szolgáltatás, a mögöttünk levő utcák ugyanígy jártak. Idő nincs, mobilnet be, ketyeg az óra, nem osztom meg a netet, jó lesz ez telefonról is.

Annyi, annyi hamvába holt támadás után Loic Nego kis szerencsével helyzetbe keveredik, s nagy higgadtsággal belövi.Megkönnyebbülés. 1–1. Jön a végjáték. Vagy a végjáték végjátéka. Mindkét csapat hajt a győztes gólért (lehet, az izlandiak megbánták azóta?), az északiak megint megbontják a szélen a magyar védelmet, megint nem lövik be a helyzetet. Nagy mentés, ellentámadás.

Szoboszlai Dominik megindul.

És rágyorsít. Viszi. Viszi. Viszi. Viszi. Könyves Norbert meg az embert viszi, keresztbe, elfelé, kinyitva az izlandi védelmet. Az alattam levő lakásból artikulálatlan ordítás. Tudom, mit jelent. Csak két dolgot jelenthet. Az egyik: az én streamem az övé mögött kullog pár másodperccel. A másik...

...de már látom is. Szoboszlai felméri a helyzetet, messze szétszórva körülötte az izlandiak, blokkolni senki sem tud. Lőni kell, legalábbis az ő képességeivel és rúgótechnikájával mindenképpen. Gól. Gól. GÓÓÓÓÓL. GÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓL. És én is artikulálatlanul üvöltök. Ez egy Eb-kijutás, az út reménytelenségből pár perc alatt az eksztázisba. A futball talán legélvezetesebb része.

Tudom, hogy a szüleim lakását ugyanígy érinti a probléma, így felhívom édesapámat.

– Nézted?
– Amíg el nem ment a tévé és az internet, néztem.

– Tudod az eredményt?
– Hát honnan a fenéből tudnám?!

– Jó. Nyertünk 2–1-re.
– Ezt nem mondod komolyan!!!

Hitetlenkedő nevetés, pici csoda egy förtelmes évben.