Détári: Azt gondolták, hogy ami nem sikerült Puskáséknak, nekünk igen

„Tessék parancsolni, én vagyok!” – reagált a telefonba derűsen 2020. december 5-én kora délelőtt Détári Lajos, amikor azzal hívtuk fel, hogy az eddigi utolsó magyar világbajnoki gólszerzőt keressük. A jó kedv azonban tovaszállt, amikor azzal folytattuk, hogy a 2022-es katari világbajnokság selejtezőcsoportjainak sorsolása kapcsán az 1986-os mexikói kvalifikációról (is) kérdeznénk.

„Köszönöm a megkeresést, de a múlt már nem érdekel, nem foglalkozom vele. És a jelennel sem. Az időjárástól kezdve a zenén át bármiről szívesen beszélek, ám a futballról nem. Kérem, fogadja ezt el” – mondta a korábbi 61-szeres válogatott klasszis.

Kérését tiszteletben tartva fellapoztuk önéletrajzi könyvét, mivel abban külön fejezetet szentelt a kijutásnak, illetve a magyar válogatott 36 esztendővel ezelőtti, egyben legutóbbi világbajnoki részvételének is. A Mezey György vezette együttesnek Hollandia, Ausztria és Ciprus volt az ellenfele a csoportküzdelmek során – de innen vegye át a szót Détári Lajos.

„Nem volt elvárás velünk szemben a továbbjutás kiharcolása, de mi azzal a céllal vágtunk neki a nagy kalandnak, hogy legalább a rájátszást érő második helyre odaérjünk. Előzetesen úgy kalkuláltunk, hogy Hollandia a favorit, Ausztriát és Ciprust megelőzhetjük. Ezért is volt óriási jelentősége az első mérkőzésünknek. Egy-két babszem mintha lett volna a hátsónkba a kezdés előtt... Mezey György a maga módján igyekezett levenni a terhet a vállunkról, miközben arra is ügyelt, hogy a meccs előtti órákban csak magunkban legyünk. Voltak vagy negyvenötezren a lelátón, amikor 1984. szeptember huszonhatodikán az osztrákok ellen kifutottunk a Népstadion gyepére. Kezdhettünk volna jobban is: még fél óra sem telt el a meccsből, amikor Walter Schachner előnyhöz juttatta a vendégeket. Nem sokkal később pedig egyedül vitte a labdát Andrusch Józsira... Ha belövi, nulla–kettő, és akkor nekünk máris lefőtt a kávé. A labda néhány centivel mellégurult... A szünet után már azt játszottuk, amit Mezey György eltervezett. Nagy Anti, Esterházy Marci és Kardos Józsi góljával fordítottunk, végül simán győztünk. Lehetett volna négy–egy is a vége, mert a hajrában kiléptem ziccerben, eltoltam a labdát Friedrich Koncilia mellett, ám ő buktatott. A nyilvánvaló tizenegyes helyett a világ egyik legjobb bírója, Michel Vautrot továbbot intett, mert szerinte feldobtam magam. Szó sem volt műesésről, de egyszer még Vautrot is hibázhatott...”     

Három héttel később a sorozat legnagyobb bravúrját érték el Détári Lajosék: Hollandiában nyertek 2–1-re. Az aznap (1984. október 17-én) a negyedik válogatott meccsén pályára lépő „Döme” megszerezte első gólját címeres mezben, a magyar válogatott azzal egyenlített.

„A rotterdami győzelmünk után már lehetett érezni, hogy hoppá, ebből valami nagyon jó sülhet ki. Idehaza már tombolt a fociláz. Ferihegyen beültem a taxiba, és a hazafelé tartó úton másról sem beszélgettünk a sofőrrel, mint hogy hogyan jutunk ki világbajnokságra. Bárhogy osztottunk, szoroztunk, Mexikóban lyukadtunk ki. A két nagy riválisunkat megvertük, következett a Ciprus elleni két mérkőzés. Szavamra mondom, nem szaladt el velünk a ló, de Cipruson annak ellenére majdnem leégtünk, hogy november tizenhetedikén játszottunk ott. Az első félidő után még egy–nullára vezettek a hazaiak. Sohasem szerettem a külső körülményekre fogni, ha nem úgy futballoztam, ahogyan szerettem volna, ám Limasszolban botrányos pályán voltunk kénytelenek játszani. Mindent ki lehetett számítani, csak azt nem, hogy a labda merre pattan. Ráadásul sötét is volt. A második félidőben így is megfordítottuk a meccset, utána azon röhögtünk, hogy akadt olyan játékos, akitől utóbb megkérdezte a felesége: te voltál egyáltalán Cipruson, mert az összefoglalóban nem láttalak? Alig vártuk, hogy eljöjjön 1985. április harmadika. A közvélemény öt-hatgólos sikert remélt, de mi nem gálázni akartunk Ciprus ellen, »csak« nyerni, hiszen az újabb két ponttal már karnyújtásnyira kerülhettünk a továbbjutáshoz. Az első félidőben úgy vergődtünk, mint hal a szákban. Szerencsére Nyilasi Tibi mindjárt a szünet után megtörte őket egy góllal, majd a csereként beszálló, nem túl magas, az én szememben mégis nagyra nőtt Szokolai Laci az egyik szögletünk előtt odaszólt nekem: »Add be, Döme, én befejelem!« Beadtam, befejelte.”

Következett az ötödik, sokaknak feledhetetlen meccs. A válogatott Bécsbe „ruccant át” – tizenötezer magyar szurkoló társaságában. A képlet nem is lehetett volna egyszerűbb: ha egy pontot szerez, megváltja a mexikói repülőjegyét.

„Mi teljes nyugalomban készülődtünk, míg az osztrákok mozgósítottak mindenkit, aki élt és virult; naná, ez volt az utolsó sanszuk. Ehhez képest Kiprich Józsi vágott kettőt az első félidőben, majd a szünet után három perccel én is beköszöntem. A lövőcsel... Minden összejött annál a gólnál. Marci remekül adott be balról, az osztrákok azt hitték, egy pattanás után jobbal rábombázom. Tévedtek. Szegény Walter Hörmann akkorát repült, mintha a vidámpark űrhajójára váltott volna jegyet... Ösztönös volt az egész. Jobbal átvettem a labdát, ballal ellőttem – és gól! Onnantól fogva karnevál volt, a hazaiak jobban várták a lefújást, mint mi. Tudtuk, hogy vége, tudtuk, hogy kint vagyunk Mexikóban! Elsőként Európából!”     

A Hollandia elleni utolsó mérkőzés már nem számított a mieink szempontjából, az 1–0-s vereség mégis össznépi felháborodást váltott ki („Akik Bécsben még a mennybe emeltek minket, a Hollandia elleni vereséget követően a sárba tiportak...”). A lényeg persze az volt, hogy Mezey György csapata készülhetett a világbajnokságra! Sőt az 1986-os torna előtt is elutazott a torna helyszínére.

„A legjobbkor túráztunk Mexikóban: 1985 decemberében az ottani magyar nagykövetségen néztük a sorsolást. Amikor elkészült, nem bontottunk pezsgőt, de nem is szomorkodtunk. Úgy voltunk vele, hogy a szovjetekkel és a franciákkal egálban vagyunk, Kanadát pedig meg kell vernünk. Minimum három ponttal számoltunk, ami sima továbbjutást ért volna. Hittük és reméltük. hogy jók vagyunk. Pontosabban: vagyunk annyira jók, hogy a csoportból továbbjussunk. Mások már jóval merészebb álmokat szőttek. Azt gondolták, hogy ami nem sikerült Puskáséknak, nekünk igen. Mármint hogy megnyerjük a világbajnokságot...”     

A folytatás ismert: a Szovjetuniótól 6–0-ra, Franciaországtól 3–0-ra kikapott a csapat, és bár Kanadát megverte 2–0-ra, nem jutott tovább a csoportból.

„Óriási sanszot szalasztottunk el. Abban bíztam ugyanakkor, hogy négy év múlva visszatér ez az esély. Nem tért vissza. Mexikóban játszottam először és utoljára világbajnokságon. Huszonhárom évesen. A Kanada elleni második gólunk óta nem szereztünk gólt vébén – azt én rúgtam. Egyfelől büszkeség, másfelől nem akarok úgy meghalni, hogy én lőttem az utolsó vb-gólunkat...”