Tanár úr futballmezben: 100 éve született Lakat Károly

Ma lenne százéves Lakat Károly, a huszadik század egyik különös edzőegyénisége, aki nemcsak a pályán és a kispadon elért eredményeivel hívta fel magára a figyelmet (játékosként egyszer, trénerként kétszer lett bajnok a Ferencvárossal, a Tatabányát kétszer KK-győzelemig, az olimpiai válogatottat 1964-ben és 1968-ban aranyéremig vezette), hanem párhuzamos munkája miatt is: a futballstadionok terepe mellett a tanári katedrán is helytállt. Rendhagyó emlékező cikkünkben erről a – talán az utókor számára kevésbé ismert – oldaláról igyekszünk bemutatni az 1920. november 27-én Győrben született és 1988. december 3-án Budapesten elhunyt sportembert.

„A Rottenbiller utcai általános iskola felső tagozatában tanított nekünk magyart és történelmet, sőt válogatott labdarúgóként rábízták a testnevelést is – elevenítette fel az ötvenes évek fordulójához kötődő emlékeit megkeresésünkre egykori diákja és futballistája, az 1964-ben olimpiai aranyérmes kapus, Gelei József. – Előfordult, hogy ő tartotta a három utolsó óránkat. Olyankor megkérdezte, mit szeretnénk csinálni: felelni, dolgozatot írni vagy futballozni? A válasz persze nem volt kétséges, mire ő kivitt minket a Ligetbe, és jó darabig nézte a játékunkat. De ha az odafelé úton fegyelmezetlenek voltunk, azonnal visszafordította az osztályt, egyoldalas tollbamondás következett, és ahány hibát talált, annyiszor kellett az illetőnek az oldalt újraírnia. Határozott, mégis megértő tanár volt, aki becsülettel leadta az anyagot történelemből és magyarból is, Petőfi Sándortól a Szeptember végént még most is az első betűtől az utolsóig tudom kívülről. A Ferencváros meccseire rendszeresen kijártunk kisdiákként. Ha vége volt a bajnokinak, mi, gyerekek, átugrottunk a kerítésen, és befutottunk a pályára ünnepelni a játékosokat. Olyankor a Tanár úr ránk kacsintott, és odakiáltott: »Mi van, csibészek, nem akartok holnap felelni?«”

Az egykori diák és kölyökszurkoló, a későbbi jeles kapus aztán játékosaként és tatabányai segédedzőjeként is meghálálta tanára bizalmát, amellyel a Rottenbiller utcában pályára állította.

„Jó csapata volt az osztályunknak, a Tanár úr pedig gondoskodott róla, hogy összehozzon nekünk egy-egy meccset más iskolák együtteseivel. Fél év után hármunknak szólt – rajtam kívül Kovács Istvánnak, a későbbi kitűnő orvosnak és Szalay Tibornak, aki 1956 után az Austria Wien, a Sevilla, a Barcelona és a Real Murcia játékosa is volt –, hogy jelentkezzünk a Ferencvárosnál edzésre. Mivel a Fradinál még nyolcvan-száz gyerek várt szerelésre a toborzón, továbbsétáltunk inkább a Hungária útra, és végül az MTK-nál szálltunk be az edzésre. Akkoriban én nem vittem túlzásba a tanulást, iskolás éveim elején a futball mellett kézilabdáztam, röplabdáztam is, és ennek meg is lett a következménye az ellenőrző könyvemben. Édesanyám bement Lakat tanár úrhoz, és arra kérte, tiltson el a futballozástól. Ő azt felelte, hogy kérhet tőle bármi mást, de ezt nem. Neki köszönhettem, hogy futballista lettem. Nemcsak mint tanártól, hanem mint edzőtől is sokat tanultam tőle, szinte második apámnak tartottam.”

A futballistaként országos hírű magyar- és történelemtanár kettős énje a korabeli sajtóban is keresett téma volt, a Képes Sportlap 1946-ban például Komáromi Ferenctől, a Rottenbiller utcai polgári fiúiskola igazgatójától kért bennfentes véleményt az ifjú kollégáról.

„Éppen olyan lelkes tanár, amilyen lelkes játékos – magyarázta az iskolavezető. – Mindig kimegyek a meccsre, ha Lakat játszik. Teljes szívvel játssza végig a meccset. Mint pedagógus remekül beszél a gyerekek nyelvén. Tetszett volna látni, hogy ezek a szegény gyerekek milyen lelkesedéssel gyűjtötték össze a fillérjeiket, amikor Párizs után csokorra gyűjtöttek Lakat kollégám számára. A legzárkózottabb tanuló is kinyitja a szívét, ha Lakat Karcsi szól hozzá. Mit tagadjam, bizony a mai idők kitermelnek kisebb lopásokat. Nos, ilyenkor Lakat Karcsi a mi legjobb detektívünk. Amikor ő elkezd nyomozni, akkor sokszor több szarka jelentkezik, mint kéne. Nevelői működése az egész iskola színvonalát emeli.”

Maga a botcsinálta detektív három évvel később így vallott párhuzamos pályaválasztásáról: „Serdülő gyermek voltam, amikor az apám maga elé szólított és rákezdte: »No fiam, itt az ideje, hogy pályát válas­sz! Mi akarsz lenni?« Habozás nélkül vágtam rá: »Két nagy vágyam van, apám... Az egyik az, hogy szeretnék történelemtanár lenni Pesten.« Az öreg helyeslően bólintott: »Jól van, fiam. Hát aztán?« »A másik az, hogy szeretnék válogatott futballista lenni a Fradiban...« »Ez már nem jól van, fiam...« – mondta erre apám, és két darab mérhetetlen pofont akasztott a bal és a jobb képemre. Nagyon izmos ember volt. Vasmunkás.”

„A két atyai pofon után éktelenül bömbölve rohantam az anyámhoz. »Mi bajod van, édes fiam?« – kérdezte szelíden. Keserves bőgés közben elmondtam, hogy mi történt velem. Amikor odaértem, hogy futballista szeretnék lenni a Fradiban, a mama megálljt intett. »Bizony, ez tényleg nem jól van, fiam...« – bizonygatta még mindig szelíden, és ő is két testhezálló pofonnal gyarapította atyai örökségemet. Így lettem futballista...”

Pályaválasztási tanácsadás terén utóbb sokat szelídült a világ, a Lakat fiú titkos vágya azonban valóra vált: délelőtt a Rottenbiller utcában a Petőfi-strófák, hétvégén az Üllői úton a Fradi-nóták harsogtak körülötte.