Válogatott megálló – Malonyai Péter jegyzete

Most már mindenki az Izland elleni pótselejtezőről beszél, legfeljebb annyi szó esik a futballválogatott eddigi remek őszi produkciójáról, hogy jó volt – felkészülésnek.

Hát ennél azért többről van szó – nálam egyértelműen.

Profijaink kedvenc fordulata egy-egy méretesebb kudarc után, hogy előre kell nézni, ők már a következő meccsre koncentrálnak, erre én mindig rávágom, hogy azért nem árt megállni egy pillanatra, megnézni és észbe vésni, miért jöhetett a blama. Nos, ha akkor ezt vallom, most is kötelező, a törökök, az oroszok (kétszer), a szerbek és persze a bolgárok ellen többről volt szó annál, hogy kellő önbizalmat szereztek a játékosok az izlandiak elleni fellépés előtt.

Például arról, hogy – akárcsak a Fradi Bajnokok Ligája-selejtezős meccsein – látszott, mit akar játszani a csapat. Licenc nélkül nem veszem a bátorságot, hogy mélyebb elemzésbe bocsátkozzak, ám láttam annyi meccset, hogy észrevegyem, szervezett-e egy társaság, megy-e valamire a taktikájával.

Nos, ha voltak is megingások, senkit sem rendített meg a hiba, tették tovább a dolgukat a játékosok, volt hozzá önbizalmuk, de leginkább bizalmuk.

Rossi kapitány részéről.

Aki kulcsszereplő. Továbbra is vallom, hogy a magyar válogatott élére magyar szakember dukál, ám nem tudnék mondani egyetlen olyan edzőt sem itthonról, akinek nagyobb hitele lenne Marco Rossinál. Nem tudom, legfeljebb találgatom, hogyan csinálja. Nincs szerencsém közelebbről ismerni, ám sejtésem szerint a személyisége a kulcs. A következetessége. Hogy úgy volt képes az esztendők során beilleszkedni a magyar futballba, hogy ő hatott a környezetére, és nem fordítva. Arról nem beszélve, hogy bajnokcsapat edzője volt, amit azok is kénytelenek rangként elkönyvelni, akik rendre úgy kezdik, hogy igen, de... Meg persze én, én és én...

Persze lehetne a kapitány akármilyen, ha a játékosok nem tennék hozzá önmagukat. Az ősz hozadéka nálam az is, hogy a kiválasztottak közül többen sokkal jobb futballisták, mint amilyennek látszottak. Bátrabbak, elszántabbak, még néha ügyesebbek is voltak. Lett egy Szalai Attilánk, egy Könyves Norbertünk, úgy ikszeltünk Moszkvában, hogy hiányzott Gulácsi Péter, Szoboszlai Dominik és Sallai Roland, pontosabban a helyükre lépők gondoskodtak róla, hogy ne hiányozzanak. És akikkel (még) jobbak leszünk.

Na tessék, már én is a következő meccsre figyelek.

Nyilván profi vagyok.