Színe és fonákja: a török meccsre építeni, az oroszból tanulni kell

A Rossi-érában másodszor nyert meg idegenbeli mérkőzést a magyar válogatott, Törökország 1–0-s legyőzése mindenképpen nagy fegyvertény. No meg másodszor veszített el hazai tétmérkőzést – az Oroszország elleni 2–3-at jókor jött figyelmeztetésnek is értelmezhetjük. Közeleg a Bulgária elleni Eb-playoff (október 8.), visszatekintünk a nemzeti csapat szeptemberi találkozóira.

A SZÍNE…

Marco Rossi 2018 őszén ült először szövetségi kapitányként a magyar kispadon. Ért el bravúros eredményeket a válogatottal (ki ne emlékezne a vb-ezüstérmes horvátok legyőzésére?), ám olyan fölényre, mint amelyet csapata Törökország ellen kialakított, talán még ő sem számított. Kijelenthetjük: ilyen játékerejű ellenféllel szemben ilyen jól idegenben már nagyon régen nem játszott a magyar nemzeti csapat.

A legfeltűnőbb az volt, mennyire sikeresen bénította meg a törökök támadójátékát a magyar együttes. Amióta Rossi a kapitány, az erős ellenfelek általában legalább egy gólra elegendő, jó minőségű helyzetet ki tudnak dolgozni (a helyzetek minőségét mérő xG-mutató épp 1 alatt volt vagy átlépte az egyet, tehát a kidolgozott lehetőségek alapján egy kapott góllal kalkulálhattunk). Ehhez képest a törökök – házigazdaként! – csak 0.57-ig jutottak Sivasban (a magyarok mutatója 0.97 volt, tehát ez is 0–1-es eredményt sugallt), kevesebbet kísérleteztek, kevesebbet találták el a kaput. Csak két, góllal kecsegtető szituációt tudtak kidolgozni: egyszer Caglar Söyüncü nem talált el fejjel egy beívelt szabadrúgást, egyszer pedig a visszarohanó Nagy Ádámtól „zargatott” Burak Yilmaz nem tudott élni a házigazdák legnagyobb lehetőségével, Gulácsi Péter védeni tudta lövését.

A törökök elleni mérkőzésen a magyar válogatott drasztikusan csökkenteni tudta az ellenfél lehetőségeinek számát, támadásban a szokott minőségű helyzeteket dolgozta ki (a 2018-as xG-átlag 0.97, a 2019-es 1.15 volt), s uralta a találkozót. Rossi kapitánysága alatt most másodszor fordult elő, hogy az ellenfél védőharmadába bejuttatott labdák több mint 82 százaléka magyar játékost talált meg (46 ide irányzott átadásból 38 volt jó). Ha az első félidőben elért kapufák egyike bemegy, akkor nagyobb különbségű is lehetett volna az 1–0-s győzelem, melynek jogosságát az ellenfél is elismerte. Márpedig ennél nagyobb dicséret aligha kell.

Érdemes hozzátenni: a törökök beláthatatlan messzeségben voltak legjobb formájuktól. Agresszivitásuk az első félidőben minimális volt (majd fokozatosan emelkedett), ezt a PPDA elnevezésű „nyomásmutató” (hány passzt enged egy csapat ellenfelének, mielőtt aktív védekező megmozdulást hajtana végre?) is jelezte. Nehéz elképzelni, hogy az Eb-playoffban a bolgárok ennyire „letargikusan” mozognának.

…ÉS A FONÁKJA

Annál jobb ütemben kapott figyelmeztetés aligha kell, mint amit az oroszok elleni, hazai mérkőzés jelentett. Mondhatni, mielőtt elhittük volna, hogy jók vagyunk, visszarángattak a realitásba. Az orosz csapat megmutatta, hogy milyen egy összeszedettebb, erősebb és kíméletlenebb válogatott. Legalábbis a mérkőzés első kétharmadában.

A mérkőzés alakulása – korai vendéggól – tökéletes volt az oroszoknak. A legutóbbi 16 mérkőzéséből csak négyet, a legutóbbi tízből csak egyet elveszítő (és kilencet megnyerő) orosz válogatott ugyanis ritkán kap gólt, s ha először talál be egy találkozón, utána alig-alig bukik el. Fordítani igen nehéz az oroszok ellen: legutóbb 2017. június 24-én a mexikóiak voltak képesek erre (2–1-re győztek), illetve a vb negyeddöntőjében a horvátok léptek tovább ellenük tizenegyesekkel. Sztanyiszlav Csercseszov együttese „végtelen mennyiséget” képes futni, erős, gyors, fegyelmezett és tökéletesen megfelel neki, ha az ellenfélnek kell az eredmény után futnia, a játékot „diktálnia”.

A magyar válogatott tisztességgel futott, hiszen bár a kiütéses vereség is felrémlett, 0–3 után nem 0–4 vagy rosszabb, hanem 2–3 lett – ez lélektani szempontból nem mindegy. A 2019-ben és 2020-ban lejátszott mérkőzéseken a magyar csapaton kívül csak a belga tudott legalább két gólig eljutni az oroszok ellen. Ha visszalapozunk 2018-ig, akkor a brazil, francia, uruguayi, horvát, német, svéd és belga csapat jutott el kettőig. No meg most a magyar.

A magyar válogatott ezúttal is többször kísérletezett, többször talált kaput, sőt, még több lehetősége is volt – az más kérdés, hogy az oroszok négy nagy helyzetükből hármat gólra váltottak, és a harmadik találatuk után is volt egy jó lehetőségük.

Az, hogy innen felállt a nemzeti csapat, figyelemre méltó, már csak azért is, mert két akciógólt szerzett. Mióta Rossi a kapitány, ez csak kétszer (Görögország és Finnország ellen) sikerült, a csapat góljai 40 százalékát szöglet- és szabadrúgások után szerezte. A tiszta helyzetek kidolgozása akcióból (pláne felállt védelem ellen) nem a legerősebb pontja a nemzeti csapatnak, így biztató, hogy az oroszok ellen két támadást is sikerült végigjátszani, góllal befejezni. Még ha ez csak a hátrány csökkentéséhez is volt elegendő, válogatottunk javítani tudott egyik gyengeségén.

KÖNNYEBBEN VÁLTHATOTT

Marco Rossi Antonio Conte (Internazionale) taktikáját nevezte meg ideáljának, márpedig Conte híres arról, hogy szereti csapatait három belső védős rendszerben játszani. Rossinak is láthatóan ez a „legkomfortosabb” – nem meglepő ez egy olasz szakembertől. A törökök elleni találkozó előtt a magyar szélsőhátvédek „elfogytak”, így Rossit a hozzá egyébként is közel álló, három belső védős, két szárnyvédős (wing-back) formáció felé terelte a játékoskeret folyamatos változása.

Itt jegyezzük meg: Rossi is rámutatott, minden játékrendszernek és formációnak megvannak a maga előnyei és hátrányai, a lényeg, hogy a csapat saját stílust találjon meg és alakítson ki. Ez ugyanis formációtól függetlenül megvalósítható.

A változtatáshoz hozzájárulhatott az is, hogy ezúttal nem kapott meghívót a válogatottsági társrekorder, csapatkapitány, ám jelenleg klub nélkül álló Dzsudzsák Balázs. Dzsudzsák olyan játékos, aki négyvédős rendszerekben „él meg” bal- vagy jobbszélsőként, esetleg középen. A szárnyvédős rendszerekbe nem illik be a széleken, nem véletlen, hogy amikor Rossi három belső védővel állította fel csapatát és Dzsudzsák is bekerült, akkor második csatárt játszott a center mellett-mögött. Ez alól tán egy 3–4–3-as formáció egyik szélsőcsatár-posztja lenne kivétel – de ilyennel az olasz szakember még nem kísérletezett.

A dilemma így is leírható: ha a csapatkapitány – az együttes legbefolyásosabb, sokáig legértékesebb, egyik legtapasztaltabb és egyik legveszélyesebb játékosa, első számú pontrúgója – nem illik bele a három belső védős rendszerekbe, akkor miért játszana a csapat három belső védős rendszerben (még ha a szövetségi kapitány azt is szereti a legjobban)? Nem véletlen – és Dzsudzsák személyén kívül a „szélsőbőség” is efelé terelt –, hogy Rossi kapitánysága alatt általában (18-ból 14-szer) négyvédős rendszert választott.

A 2016-os Európa-bajnokság óta Dzsudzsák egy gólt és hat gólpasszt jegyzett 26 találkozón. A gól és négy gólpassz szabad- vagy szögletrúgás után született, két olyan magyar akciógól volt, amelyben közvetlen előkészítőként szerepet játszott. Rossi kapitánysága alatt gól nélkül és 2 gólpasszal áll. A válogatottsági társrekorder 2017. augusztus 31. óta nem szerzett gólt címeres mezben, legutóbbi tizenhat mérkőzéséből hármat játszott végig, tízszer le-, háromszor becserélték. Ugyanakkor így is ő a legeredményesebb előkészítő az Eb óta, különösen, ha a „gólpassz előtti passzokat” is figyelembe vesszük.

Az, hogy március óta nem játszott és nincs klubja, valószínűsítette, hogy kimarad a keretből (ki is maradt). Rossi jelezte, hogy mindenképpen szeretne még lehetőséget s adni Dzsudzsáknak, kérdés, hogy 33 évesen vár-e még rá kulcsszerep. Ha igen, akkor sem biztos, hogy szélsőként. De ahogy Rossi mondta: az ajtó nyitva áll előtte. „Csak” csapatot kell találnia és formába kell lendülnie.

NEM NÉZTEK HONVÉDOT

Nincs Dzsudzsák és alig van szélső védő: nem csoda, hogy Marco Rossi a 3–5–2-es felállás mellett döntött a Törökország elleni, idegenbeli találkozón. A belső védők közül Willi Orbán és Szalai Attila is hozzászokott ahhoz, hogy háromhátvédes formációban játsszon (Lang Ádámnak kevesebb tapasztalata van ezen a téren, de a Nancyban ő is futballozott védőhármas tagjaként). A jobb szélen Fiola Attila helye többé-kevésbé egyértelmű volt, az viszont alighanem a törököket is meglepte, hogy a balon Holender Filip lett a szárnyvédő.

Nem meglepő, ha a törökök meglepődtek, Holender ugyanis csak egyszer játszott ilyen szerepkörben a válogatottban – a finnek elleni hazai, 2–0-ra megnyert mérkőzésen Korhut Mihály posztjára állt be csereként bő negyven percre. Ugyan a 2018–19-es idényben még egyszer-kétszer játszott szárnyvédőt ötvédős rendszerben klubcsapatában, de ekkor már a Honvédnál is elsősorban csatárként számoltak vele. Svájcba szerződése óta kizárólag támadóként vetették be.

Marco Rossi azonban tudta, hogy Holender megfelelő teljesítményt tud nyújtani bal oldali szárnyvédőben – a 2016–17-es, bajnoki aranyérmes Honvédban ugyanis e poszton szerepelt. A kispestiek az őszi szezon nagy részében négy védővel játszottak, Rossi november végén váltott, és a Vasas ellen már három belső védővel és szárnyvédőkkel küldte pályára a Honvédot, a bal oldalon Holenderrel. Az aranyéremig tartó menetelés során Holender végig itt futballozott, két gólt is szerezett, energikussága, sebessége nagy segítségére volt csapatának. A törökök ellen ugyanezt hozta és balszerencsés volt, hogy két remek lövéséből egyik sem akadt be.

Kérdés, hogy ha a teljes keret a szövetségi kapitány rendelkezésére áll, Holender továbbra is itt kap-e lehetőséget, de bal oldali szárnyvédőként jó néhány erényét ki tudja domborítani. Bírja energiával a folyamatos fel-le rohanást, jól passzol, jól cselez, jobbal kimondottan jól lő. Márpedig ez utóbbira nem szokás számítani egy bal oldali szárnyvédő esetén – a szélsőhátvédek és szárnyvédők ritkán „ellenkező lábasak”, a bal oldalon viszonylag ritkán szerepel jobblábas játékos. Holender így támadásban a tükörszélsőkhöz hasonlóan befelé is el tud indulni, hogy lövőhelyzetet keressen – nem könnyű ehhez hozzászokni az ellenfélnek.

Tegyük hozzá: ha Rossi megtartja a három belső védős rendszert és a Lugano légiósa a bal szélen szerepel, akkor azért erre az ellenfelek hamar elkezdenek figyelni. Lásd az oroszokat!

MARAD A HÁROM?

A most tapasztaltnál nagyobb keret-összeállítási problémái aligha lesznek Rossinak, októberben, a Bulgária elleni mérkőzés előtt már valószínűleg könnyebben válogathat. Ez együtt jár a megnövekedett variációs lehetőségekkel is, a megnövekedett variációs lehetőségek pedig formációváltást is jelenthetnek.

Ugyanakkor a tartalékos magyar válogatott egyértelműen javult a korábbiakhoz képest a két szeptemberi mérkőzésen. Ahogy Sallai Roland fogalmazott: „Játékban nagyon sokat fejlődött a csapat.”A válogatott gerince vagy topligás tapasztalattal bíró, vagy oda tartó játékosokból áll (Gulácsi Péter–Willi Orbán–Nagy Ádám–Szoboszlai Dominik–Sallai Roland–Szalai Ádám). Könnyen elképzelhető, hogy képességeiket a legutóbbi két mérkőzésen látott stílus és formáció hasznosítja a legjobban.

Októberi Eb-pótselejtezős ellenfelünk, Bulgária aligha lép duzzadó önbizalommal pályára, hiszen legutóbbi 16 mérkőzése közül csak egyet nyert meg (1–6–9), s több mint egy éve nem szerzett kettő vagy több gólt egy találkozón. Aligha vitatható, hogy az oroszoknál és törököknél gyengébb ellenfélről van szó. Mielőtt azonban elragadna minket a teljes optimizmus, azt is kimondhatjuk: lehet, hogy a bolgár válogatott nem jó, de elég jó ahhoz, hogy az oroszok ellen elkövetett hibákhoz hasonlókat megbüntesse.

Hogy favoritok lennénk? Forma és játékerő alapján is valamivel jobbnak tűnik a magyar válogatott, mely viszont idegenben nem remekel, legutóbbi 16, vendégként lejátszott találkozójából csak hármat nyert meg. A törökök és az oroszok ellen szerzett tapasztalatokkal felvértezve félni aligha kell októberi házigazdánktól. Hogy aztán az átlagosnál nagyobb tétet hogy bírja a válogatott, s tovább tud-e fejlődni játékban – ez lesz a kulcskérdés. A szeptemberi mérkőzések után mindenesetre bizakodóbbak lehetünk.

A TÖRÖKÖK ELLENI MECCS GÓLJA

1. FORDULÓ
TÖRÖKORSZÁG–MAGYARORSZÁG 0–1 (0–0)
Sivas, zárt kapuk mögött. Vezette: Artur Dias (portugál)
Törökország: Cakir – Müldür, Demiral, Söyüncü, Meras – Ayhan, Yandas (Kahveci, 58.) – Kutucu (Yazici, a szünetben), Calhanoglu, Kilinc (Karaman, 76.) – Yilmaz. Szövetségi kapitány: Senol Günes
Magyarország: Gulácsi – Lang, Orbán, Szalai A. – Fiola, Nagy Á., Sigér (Schäfer, 60.), Holender – Sallai (Kalmár, 81.), Szoboszlai – Szalai Á. (Nikolics, 70.). Szövetségi kapitány: Marco Rossi
Gólszerző: Szoboszlai (80.)

2. FORDULÓ
MAGYARORSZÁG–OROSZORSZÁG 2–3 (0–2)
Budapest, Puskás Aréna, zárt kapuk mögött. Vezette: Mariani (olasz)
Magyarország: Gulácsi – Orbán, Lang, Szalai A. – Bese, Sigér (Kalmár, a szünetben), Nagy Á., Szoboszlai (Cseri, 82.), Holender – Sallai R., Szalai Á. (Nikolics, 67.). Szövetségi kapitány: Marco Rossi
Oroszország: Sunyin – Fernandes, Szemjonov, Dzsikija, Kudrjasov – Ozdojev, Zobnyin, Ionov (Karavajev, 75.) – An. Mirancsuk (Gazinszkij, 67.), Dzjuba, Kuzjajev (Zsirkov, 57.). Szövetségi kapitány: Sztanyiszlav Csercseszov
Gólszerző: Sallai R. (62.), Nikolics (70.), ill. An. Mirancsuk (15.), Ozdojev (34.), Fernandes (46.)