Az északír futballnak talán a legjobb évtizede volt az 1980-as évek: a válogatott az 1982-es és 1986-os világbajnokságra is kijutott, megnyerte 1984-ben az utolsó British Home Championshipet, azaz az angol, skót, walesi és északír nemzeti csapatnak kiírt négyes tornát. A legendás kapus Pat Jennings 1986-ban visszavonult, de a Manchester Unitedben játszó, remek képességű, ám nagyon sérülékeny Norman Whiteside személyében így is volt a válogatottnak egy nagy sztárja.
Az 1990-es világbajnokság selejtezőin mind az északír, mind a magyar válogatott hullámzó teljesítménnyel rukkolt elő, így az 1989. szeptember 6-án Belfastban megrendezett mérkőzés tétje az volt, melyik csapat őrzi meg matematikai kvalifikációs reményeit. Mondjuk nagyon egyik csapat sem bizakodhatott: az északírek Írországba mentek még, a mieink pedig Spanyolország ellen „duplázva” zárták a sorozatot.
Nos, a Windsor Parkban az északír remények foszlottak semmivé, mivel a magyar csapat 2–1-re győzött. Kovács Kálmán a 13. percben megszerezte a vezetést a Bicskei Bertalan irányította magyar válogatottnak, majd jött Bognár György a 43. percben és a „rosszabbik” lábával – ballal – elképesztően nagy gólt lőtt Tommy Wright kapujába. Azt bizton állíthatjuk, hogy kevés ekkora gólt láttunk az utóbbi bő harminc évben válogatott mérkőzésen. Lapunk Bognárt választotta meg a mérkőzés legjobbjának: „irányított, szervezett, mindenütt ott volt és egy ritkán látható bombagóllal járult hozzá a sikerhez”.
Vagy ahogy a mérkőzést kommentáló Knézy Jenő kiáltotta:
„Hohó! Hohó! (...) Mekkora gól, atyaúristen!”
Bognár György 50 mérkőzésen lépett pályára a magyar válogatottban, 7 gólt ért el. Ezt követően már csak kétszer talált be: a kilencvenes években Kolumbia és Olaszország ellen szerzett gólt.