Vezér nélkül nem megy! 50 évvel ezelőtt kikaptunk a svédektől

Akárcsak a belgrádi 2:2-es döntetlen után, a lengyelek legyőzését követően az MTS agitációs és propaganda osztálya 100 fős közvélemény-kutatást végzett. A 88 férfi és 12 női megkérdezettből 87-en láttak fejlődést a csapat játékában a magyar–jugoszláv találkozóhoz képest. Hatvanketten látták úgy, hogy ebből a keretből kialakulhat a jövő válogatottja, 79-en jónak találták a végeredményt, csupán három válaszadó minősítette gyengének. A legérdekesebb kérdés talán az volt, hogy ki lehetne alkalmas a válogatottban a karmesteri szerepkör betöltésére. Nos, Halmosi Zoltán 37, Fazekas László 32 százalékot kapott a többi voks nyolc játékos között oszlott meg.

Hogy milyen volt belülről az új válogatott? Erre talán áprilisban a hónap játékosának választott ferencvárosi Páncsics Miklós válasza a legautentikusabb, a középhátvéd így vélekedett a Népsport 1970. május 9-i számában: „Ez a csapat ma jó szellemű játékosokból áll. (...) Én biztos vagyok benne, hogy ha összeszokunk, mindenki leküzdi gátlásait, kevés csapat ver meg bennünket. (...) Elképzelhető, hogy szépen játszani még sokára fogunk. De harcolni, küzdeni tud ez a társaság, s a mai fociban ez nagy szó. Jóval nagyobb, mint sokan gondolnák!” A szurkolók a Népsport levelezési rovatában jelezték véleményüket. Sokak szerint a fiatalítás egészséges folyamat, a vidéki olvasók kifejezetten annak örültek, hogy Hoffer nem csak fővárosi futballistáknak is bizalmat szavazott. Bíró Ernő arról számolt be, hogy a Lengyelország elleni meccs óta ismét látogatója lett a Népstadionnak. „Az a mérkőzés legalább 50–60 ezer nézőt érdemelt volna, de úgy látszik, még nálam is vannak bizalmatlanabbak.”

A sportnapilap május 12-én az északiak készülődéséről számol be, a szövetségi kapitány, Orvar Bergmark szerint a csapat legjobbja az 1969-es esztendő svéd labdarúgója, a középpályás Tomy Svensson. Ő a kapitány meghosszabbított keze a pályán, annál is inkább, mert Ove Grahn (Grasshoppers) és Ove Kindvall (Feyenoord) klubelfoglaltsága miatt nem utazhatott Budapestre. Egyébként Bergmark azt a csapatot tervezte, amelyik 1969 szeptemberében Stockholmban 2:0-ra legyőzte a mieinket. A svéd sajtó nem volt optimista, tíz vezető lap közül öt döntetlent jósolt, három magyar és kettő svéd győzelmet várt. Hoffer József szövetségi kapitány a válogatott keret Gázművek elleni edzőmérkőzése előtt megkérte az ellenfelet, hogy a svédek várható hadrendjében (4–3–3) vegye fel a küzdelmet legjobbjaink ellen, ám az edzőpartner nagy lelkesedéssel behúzódott a kapuja elé... „De az edzőmérkőzés így is elérte a célját – mondta Hoffer. A 7:0-ra megnyert találkozó tapasztalatai alapján a kapitány kijelentette, marad a lengyelek ellen győztes csapat, ám Halmosi sérülése miatt változtatott. Együttesünk a Svábhegyen a Vörös Csillag szállóban nemcsak kelt és feküdt a svédekkel: az ebédlőben a falakról a vendégek fényképei – 4–3–3-as felállásban – néztek vissza étkező futballistáinkra. De hogy ne csak az ellenfélen járjon Páncsicsék esze, arról Hofi Géza és Gálfi János bűvész gondoskodott.

A mérkőzésen Halmosi helyén Karsai László kezdett, a bal oldali támadó Dunai II Antal lett. Az is tény, hogy a szövetségi kapitány a tavaszi mérkőzésekre szavazott bizalmat a március közepén megadott keretnek, a továbbiakról a három mérkőzés tapasztalata alapján kívánt dönteni. Illetve, Halmosi sérülése és Somogyi József megbetegedése miatt a svédek ellen kispadra ültette az MTK csatárát, Szuromi Antalt, akiről utóbb a Labdarúgás 1970. júniusi számában azt nyilatkozta, példamutatónak tartja a támadó hozzáállását, akit telefonon hívtak be, s úgy is leült a kispadra, hogy tudta, játékára nagy valószínűséggel nem kerül sor.

Hoffer a meccs előtt kijelentette: „Jó lenne, ha sikerülne veretlenül befejezni ezt a tavaszi sorozatot.” Nem sikerült, pedig nem indult rosszul a mérkőzés: a 19. percben Kocsis Lajos labdáját Fazekas a jobb sarokba lőtte; az első félidőben olyan jól ment a játék a mieinknek, hogy „a közönség lelkesen megtapsolta az öltözőbe vonuló magyar játékosokat.” Aztán a 60. perc tájékán megtört a lendület, az ellenfél két gólt is szerzett, s noha a mieinknek lett volna gólszerzési lehetősége, kikaptak 2:1-re. Az NS ezt írta: „Az a véleményünk, hogy a játék képe alapján a döntetlen eredmény valósabb lett volna.” A magyarok legjobbjai közül Páncsics „beérett, higgadt, rutinos söprögető volt”, Konrád „jó ütemű közbelépésekkel, bátor becsúszásokkal sok labdát szerzett”, Kocsis „nagyszerű labdákkal szolgálta ki társait”, Fazekas „minden megmozdulása kapura irányult”. Hoffer többek között ezt nyilatkozta: „A szerencse is elpártolt tőlünk ezen a mérkőzésen. A jövőt illetően én is bizakodó vagyok.” Páncsics: „Legalább a döntetlenre jók voltunk.” Az ellenfélnél Svensson „tartotta a lelket a csapatban”, Bergmark kapitány nem tagadta: „Eleinte nem akartam hinni a szememnek, mert nem gondoltam arra, hogy a fiatal, rutintalan magyar csapat olyan sokra lesz képes, mint az első félidőben húsz percen át. (...) Elismerem, hogy az eredmény alakulhatott volna másképpen is. Számunkra kedvezőtlenebbül. (...) Önök magyarok 1956 óta folyton kapusproblémákkal küszködnek.” Tény, Tamás Gyula többször is hibázott – a világítás egyébként nem működött rendesen –, de valószínűleg a csapat orvosának, dr. Botár Zoltánnak volt igaza, aki úgy vélte, az 1962-es chilei vb-n a sokat emlegetett, csehszlovákok ellen 1:0-ra elvesztett mérkőzésen „takarta el ennyire arcát a magyar csapat elől a szerencse istenasszonya”, ott volt ennyivel több helyzetünk, s vesztettünk végül egy szerencsétlen góllal.

Feleki László a Képes Sportban kifejtette, három tavaszi meccse közül a svédek ellen játszott a legjobban a csapat. Az is látszott, hogy a pályán az „egy mindenkiért és mindenki egyért” elv kelt életre. „Az a kétségtelenül bátor kísérlet, amelyet új szövetségi kapitányunk (már széles tömegek előtt »a Hoffer Jóska«) megkezdett, lassan meghozza gyümölcsét”. A vereség egyik okát a szakíró abban látta: „A magyar csapatból változatlanul hiányzik a karmester. Prímhegedűsünk van, nem is egy, de karmesterünk nincs. Az irányító játékos ritka madár, nagyon meg kell becsülni. És még egy szerényebb formában lévő játékmester is többet ér, mint ha egy sincs a pályán.” Feleki hozzátette: „Nem baj, ha egy kicsit emelkedik a csapat átlagéletkora. Új tehetségek kerültek felszínre (...) de vannak régi tehetségek is, s még nekik sem járt le az idejük.” A szakíró a vereség fő okát abban látta, hogy „még mindig csak hatvanperces csapat vagyunk. harminc perccel lemaradtunk a nemzetközi élvonaltól.” Ám ami ennél is fájóbb: „És amíg gyökeresen, meggyőződésen alapuló elhatározással meg nem változik edzésrendszerünk, addig nem is remélhetjük, hogy egyszer kilencvenperces csapatunk lesz.” Azért fel a fejjel, mert: „ez a csapat a vereség ellenére is megérdemelte a vastapsot. Hát még a további munkát!”

A Képes Sportban a „Napirenden a labdarúgás” tv-vitára beérkező kérdésekre válaszolva Hoffer elmondta, Albert Flóriánról nem feledkezett meg, ám az FTC aranylabdás csatára visszatért ugyan a pályára hosszú sérülése után, de még nincs válogatott formában. A szövetségi kapitány nem hallgatta el, Flóri klubjában „a maga módján, néha a ritmust lassítva szervezi a támadást, a fiatalok pedig futni akarnak, mert ma még erre képesek a leginkább. Albertnak viszont nagy a tekintélye, s így felemássá válik ez a játék”. Hoffer nem tagadta, szerinte így lett volna ez a válogatottban is, s ha vele kapott volna ki az együttes, még több levélre kellene válaszolnia... Ugyanakkor a kapitány nem volt elutasító, mert „Hidegkutihoz hasonló magatartással, játékfelfogással és formával még jócskán gyarapíthatja szerepléseinek számát a válogatottban. Természetesen vonatkozik ez Mészölyre s a magyar labdarúgás többi nagy értékére is”. S hogy milyen az élet? A Vasas középső védője már a következő válogatott meccsen, az NSZK ellen pályára lépett, Albert pedig ugyancsak a Hoffer-érában, 1971-ben az osztrákok ellen tért vissza. S feltételezhető, hogy a kapitány tisztában volt Feleki érvelésével, azaz, tényleg hiányzott egy karmester. Nem baj, ha egy kicsit emelkedik a csapat átlagéletkora... Göröcs is jött 1970 szeptemberében, szintén a sógorok ellen, de Titi olyan súlyos sérülést szenvedett, hogy többet már nem játszhatott a legjobbak között. Hoffer a kapitányságával kapcsolatban is kapott kérdést, nevezetesen, hogy meddig marad. „Talán addig, amíg úgy érzem, képes vagyok valami hasznos dolgot művelni. Nem akarom magam ráerőszakolni a magyar labdarúgósportra. Eddig mindig éreztem, mit, meddig és miért kell tennem, s ha a mérleg már nem volt kedvező, nem szégyelltem, továbbálltam. Ezt fogom tenni jelenlegi megbízatásommal kapcsolatban is.”

Azért itt még nem tartunk, a kapitány harmadik mérkőzésén ült a kispadon, összesen tíz találkozó adatott neki, hogy összeállítsa a csapatot. A három tavaszi meccs után a Labdarúgás júniusi számában levonta a tapasztalatokat. A „Tavaszi gondolatok” című írásában a fiatalítás összegzéseként kijelentette: „Soha rosszabbat!” Szerinte a nézők azért tértek vissza a lelátókra, mert díjazták „az ifjak viharos lendületét”, a szurkolók a hihetetlen akarást és szorgalmat meglátva elnézték a technikai és taktikai hibákat. Válogatottjáról így vélekedett: „Bizalmamért akarással, szeretettel feleltek a játékosok. Olyan hangulat alakult ki ebben a szűk kis körben, amelyet csak »példás« jelzővel tudok minősíteni.” Optimista befejezésként Hoffer kifejtette, a közelgő Eb-n „a magyar labdarúgó válogatott kiköszörülheti a tekintélyén esett csorbát”.

Ki is köszörülte – csak nem éppen vele a kispadon.

Emlékeztető
Magyarország–Svédország 1:2 (0:1)
1970. május 16., Népstadion, 30000 néző. Vezette: Linemayr (osztrák)
Magyarország: Tamás – Noskó, Páncsics, Konrád, Fejes – Dunai III, Karsai – Fazekas, Kocsis L., Bene, Dunai II.Szövetségi kapitány: Hoffer József
Svédország: Hellström (S. G. Larsson, 46.) – Selander, Axelsson (Kristensson, 46.), Nordqvist, Grip – Nordahl (Turesson, 46.), T. Svensson, Bo Larsson – Ericsson, Ejderstedt, Persson.Szövetségi kapitány: Orvar Bergmark
Gólok: Fazekas (19.), ill. Persson (59.), Ejderstedt (83.)