Pofonra a tökéletes reakció: így született meg az utóbbi évek legnagyobb magyar győzelme

Mielőtt belekezdenénk a két mérkőzés elemzésébe, érdemes summáznunk az első két Európa-bajnoki selejtezőn látottakat:

♦ Magyarország tulajdonképpen papírforma-vereséget szenvedett Szlovákia ellen, meghosszabbítva ezzel a 2016 októbere óta tartó idegenbeli nyeretlenséget.

♦ Formációváltással és a kezdőcsapatban öt változtatással reagált erre Marco Rossi szövetségi kapitány.

♦ Ami ezt követően történt, az egyáltalán nem papírforma: válogatottunk 2–1-re legyőzte a vb-döntős, világranglista-negyedik horvát nemzeti csapatot. Az 1980-as évek óta ez csak a negyedik alkalom volt, hogy Magyarország le tudta győzni selejtezőcsoportja első kiemeltjét.

♦ Vb-döntős csapatot tétmérkőzésen 1966 óta először győzött le a magyar válogatott. A FIFA-világranglista létrehozása (1992) óta az ellenfél világranglista-helyezését figyelembe véve ez a tétmérkőzésen elért legjobb eredmény. A magyar csapat 1995 májusában legyőzte a világranglista-5. svédeket, 2016-ban az Európa-bajnokságon a világranglista-10. osztrákokat, most pedig a világranglista-4. horvátokat.

CSAK A KÉRDÉSEK GYŰLTEK

Igazság szerint a nagyszombati mérkőzésen csak a válogatottal kapcsolatos kérdések gyűltek, nem a válaszok: a nagyobb játékerejű szlovákok úgy nyertek 2–0-ra, hogy győzelmük nem forgott veszélyben. Marco Rossi kedvenc, három belső védős felállásával (5–3–2/3–5–2, két szárnyvédővel és a center mögött egy mélyebbről induló támadóval) kezdett, a jobb szélen Lovrencsics Gergőnek, a bal oldalon Korhut Mihálynak kellett bejátszania az egész pályát.

A formációnak a pozitív és negatív oldala is megmutatkozott: az első félidőben a szlovákoknak egyáltalán nem ízlett, hogy középen állandóan magyar létszámfölénnyel találták szembe magukat, viszont a széleken ők voltak többen, és ezt ki is tudták használni.

Egy védekezési hiba – nyolc magyar játékos védekezett nagyon mélyen, ám Kleinheisler László nem tudta blokkolni Albert Rusnák jobb oldali beadását Ondrej Duda gólja előtt, a gólszerzőről meg Willi Orbán maradt le – után a szlovákok a félidő előtt lélektani előnybe kerültek, ráadásul több terük nyílt az akciókra.

A második játékrészben elsősorban Korhutnak voltak nagy problémái, a jól játszó Rusnák érezte, hogy van mit keresnie egyéni akciókkal, és egy ilyen után meg is szerezte a hajrában a második szlovák gólt. Ami magyar szempontból egyáltalán nem volt biztató, az a két gól közötti időszak, amelyben Marco Rossi csapata futott az eredmény után. Úgy ugyanis nehéz futni az eredmény után, ha nem sikerül tiszta helyzetet kidolgozni akcióból, és csak felívelések hozzák a lehetőségeket (szinte minden esély egy Willi Orbán által megnyert fejpárbajból jött).

Ezt a legjobban az úgynevezett elvárt gólmutató (expected goal, xG) jelzi. A helyzetek minőségét leíró xG-modell azt világítja meg, mennyire „elvárható”, hogy egy adott helyről megeresztett kísérletből gól lesz. 1.00-s xG nincs – olyan szituáció nem létezik, amit százszázalékosan értékesítenek –, de minél jobban megközelíti a szám az egyest, annál nagyobb egy helyzet.

A magyar válogatottnak a Szlovákia elleni mérkőzésen egyetlen olyan helyzete sem volt, melyet akár megközelítőleg tisztának lehetne minősíteni a modell alapján – 0.01 alatti értékű, szinte reménytelen próbálkozásoktól a szintén nem sok jót ígérő 0.18-ig szóródtak az adatok. Willi Orbán két fejese (0.13-as és 0.18-as xG) számított a legnagyobb magyar lehetőségnek – tehát az egyik szituációban 10-ből 1.3-szor, a másikban 10-ből 1.8-szor esik gól a modell szerint.

Összevetésül: Ondrej Duda találata előtt az xG 0.62 volt, azaz egy hasonló szituációt 10-ből több mint hatszor gólra váltanak. Az volt a találkozó egyetlen igazán tiszta helyzete, és tulajdonképpen csak két ziccert mutattak ki a mérkőzésen a statisztikusok – mindkettőt a szlovákoknál.

Mondhatni, úgy kaptunk ki, hogy sok esélyünk nem is volt – különösen azt követően, hogy a mérkőzés forgatókönyve rosszul alakult, és a „meccsfordító” szituációkban balszerencsés is volt a válogatott. Egy, a mieinknél értékesebb játékoskeretű, hazai pályán favoritnak számító válogatott elég magabiztosan nyerte meg a meccset. A realitás bezörgetett, s meglehetősen keményen tette ezt. A mérkőzés után a csapatkapitány Szalai Ádám a vegyes zónában ostorozta a csapatjátékban elkövetett hibákat, mondván, kijött a taktikai különbség a két csapat között, és az ilyen védekezés elfogadhatatlan. A volt szövetségi kapitány Dárdai Pál a Horvátország elleni mérkőzés előtt az M4 Sportnak nyilatkozva megállapította: „nem nézett ki jól” az első Eb-selejtező, különösen azért, mert a „szlovákok tudása nagyobb volt”, és ezzel éltek is.

Válaszokat nem leltünk hát, csak újabb kérdőjeleket. Ráadásul egy olyan mérkőzés ment el, amely érzelmileg-lélektanilag is sokat számít.

A MEGLELT VÁLASZOK

A Horvátország elleni találkozóra Marco Rossi váltott, visszahozta a magyar klubcsapatoknál többségénél bevettnek számító négyes védőláncot, öt helyen változtatva kezdőcsapatán. Mint azt elismerte a kezdés előtt: az ötvédős rendszer védőmozgásait finomítani, azokat begyakorolni nem volt elég idő – így jött a váltás a korábban jobban bejáratott 4–4–1–1-re (4–4–2-nek is minősíthető). Labda nélkül Szalai Ádám mellett a Szlovákia ellen bemutatkozó, Horvátország ellen először a kezdőcsapatba kerülő Szoboszlai Dominik támadott le az első vonalban. Labdával Nagy Dominik (majd a kényszerű csere után Varga Roland) és Dzsudzsák Balázs is feltolódott Szoboszlai mellé és Szalai mögé (4–2–3–1).

Szoboszlai lecserélése (65. perc) után 4–1–4–1-re változott a felállás, Nagy Ádám visszalépett a védősor és a középpálya közé, előtte Pátkai és Kalmár Zsolt játszott belső középpályást. A mérkőzés előtt szinte az utolsó pillanatban elhatározott formációváltás bejött – mint ahogy Rossi szinte minden húzása és minden reakciója, amit csapatával együtt az első mérkőzés kudarcára adott.

A négyvédős formációban egyértelműen komfortosabban érezte magát a válogatott (jobbak voltak a mozgások is végig a mérkőzésen), mint ahogy stabilizáló hatással volt Pátkai Máté kezdőcsapatba rakása és Kádár Tamás kivezénylése a védelem bal oldalára. Kádár 55 válogatott mérkőzésének majdnem felén, 26 alkalommal balhátvédet játszott, sőt, a 2016-os Európa-bajnokságig ez volt az elsődleges posztja a nemzeti csapatban, és csak ezt követően került állandó jelleggel a védelem közepére. Az átvezényléssel Rossi jól reagált a szlovákok elleni „fejfájós” pontra a védelemben – ráadásul a mindig szélső hátvédekkel és szélső csatárokkal játszó horvátok ellen egyébként is önveszélyes lett volna csak egy-egy szárnyvédővel lezárni a széleket.

A Nagy Ádám, Pátkai, Szoboszlai trió középen beleállt a horvátok legerősebb csapatrésze elleni küzdelembe, Brozovic, Modric és Rakitic egyáltalán nem érezhette magát komfortosan. Ettől függetlenül egy jobbról belőtt labdát követően Rebic viszonylag gyorsan megszerezte a vezetést a vendégeknek – és ez prezentált egy újabb problémát.

A magyar labdarúgó-válogatott egyik gondja az elmúlt tíz évben az volt, hogy ha rosszul alakult egy mérkőzés forgatókönyve – vezetést szerzett az ellenfél –, akkor innen már nem tudott fordítani és győzni. Legutóbb 2015. október 8-án, Feröer ellen Böde Dániel két góljával tudott fordítani és nyerni nemzeti csapatunk azt követően, hogy az ellenfélé volt az első találat. Sőt, az elmúlt tíz évben csak kétszer sikerült 0–1 után nyerni – Feröer mellett Törökország vált magyar fordítás „áldozatává”.

Ezzel kellett volna kezdeni valamit – a világbajnoki ezüstérmessel szemben.

KIVÁLÓ REAKCIÓ

A magyar válogatott egyik legnagyobb dicsérete az, hogy milyen választ tudott adni a horvát vezető gólra – összességében pedig az, hogy miként reagált a Szlovákia elleni vereségre. A szurkolói segítség és az, hogy az első percek bizonytalanságát követően egyáltalán nem játszott rosszul válogatottunk, segíthetett – mindenesetre a mieinken nem látszódott semmiféle sokkhatás a 0–1 után. Mezőnyjátékban egyenlő partner volt a magyar csapat, védekezésben nem adott sok területet a vendégeknek, akik kicsit mintha túlzottan is megnyugodtak volna attól, hogy vezetnek és egyébként is nagyobb játékerőt képviselnek. Vagy inkább úgy jártak, mint a PSG a Manchester United elleni BL-visszavágón: nem érzékelték a veszélyt, egészen addig, amíg késő nem lett.

Az első igen komoly figyelmeztető jel a magyar egyenlítő gól volt: Dzsudzsák Balázs remekül játszott össze Szalai Ádámmal, a center éles szögből más lehetőség híján elvállalt egy olyan lövést, mely ritkán akad be (ha már említettük feljebb az xG-t: 0.07 volt, tehát százból hétszer megy be egy arról a helyről megeresztett kísérlet). Most beakadt – a kétméteres horvát kapus, Kalinic ügyetlenül próbált meg hárítani, és Szalai már futhatott is ünnepelni 20. válogatott találatát.

A horvátokhoz Dalic szövetségi kapitány alighanem szólt néhány sürgető szót a szünetben, de egy ötperces nekibuzdulás után a mérkőzés képe megint az első félidőt idézte – hiába volt többet a labda a horvátoknál, a „célzott” letámadások és zárások bénító hatással voltak a vb-ezüstérmes játékára. A vendégek sztárjátékosai pedig most nem adtak olyan pluszt, olyan villanást, ami közelebb juttatta volna őket a második gólhoz. Jellemző jelenet volt, amikor az 53. percben veszélyesnek tűnő horvát kontra indult a jobb oldalon, ám Rebic belefutott egy négyes magyar csapdába – Pátkai elvette a támadótól a labdát, aki mérgében a gyepet verte…

Horvátország hátul ugyan tudta járatni a labdát, ám veszélyesen építkezni gyakorlatilag képtelen volt – a csapatvédekezés ezúttal igen jól működött. A vb-ezüstérmes az egész mérkőzésen csak kétszer találta el a kaput, a gól után egyszer sem, sőt, az történt vele, ami a magyar csapattal Nagyszombatban: képtelen volt minőségi helyzetet kialakítani. A második félidőben egyetlen olyan horvát kísérlet sem volt, amit közepes vagy nagy helyzetnek lehetett volna minősíteni, márpedig ez a magyar csapatvédekezés feltétlen dicsérete.

HITÜK VOLT ÉS HITET ADTAK

A mérkőzést aztán egy olyan szituáció döntötte el, amely a horvát válogatott gyenge pontjának számít – egy szöglet kivédekezése, illetve ki nem védekezése. A 2018-as és a 2019-es évben (ezt a találkozót is beszámítva) 19 találkozón 29 gólt kapott Horvátország, ebből 13 esett tizenegyesek, szöglet- és szabadrúgások után. Pátkai Mátéé lett a horvátoknak szerencsétlen, nekünk viszont nemcsak szerencsés, de megérdemelt tizenhármas: Kalinic és védői is bizonytalankodtak, a Vidi középpályása pedig egy kanalazó mozdulattal megszerezte pályafutása első válogatott találatát.

Innen – bár hátradőlni egy pillanatra sem lehetett – inkább a 3–1 volt közel, mint a 2–2, a mérkőzésbe hatalmas energiával beszálló Kalmár Zsolt háromszor próbált közvetlen közelről a horvát kapuba kotorni, egyszer sem járt sikerrel. A horvátoknak a hajrára „leesett”, hogy itt baj lehet, de már hiába jöttek a beadások és az átlövések.

A magyar válogatott Horvátországot 1940 óta először győzte le. Igaz, hogy a horvát csapat messze volt a világbajnokságon látott formájától, igaz, hogy a csapat sztárjai semmi különlegeset nem nyújtottak – sem Modric, sem Rakitic nem tudott extrát hozzátenni a támadójátékhoz, Kramaric eltűnt, Perisic elképesztően öncélúan játszott –, de ez nem a magyar válogatott baja.

Az viszont a magyar válogatott elmúlt bő harminc évének tétmérkőzésen nyújtott egyik legjobb teljesítménye volt, amit ezen az estén láttunk. Nem szerencsés győzelem, hanem olyan, amiért nemzeti csapatunk teljes mértékben megdolgozott. Bizonyítéka annak, hogy a Szlovákia elleni mérkőzés után a szakmai stáb és a játékosok is tökéletesen reagáltak – volt hitük a győzelemben, megtettek érte mindent, tudásuk maximumát nyújtották, és ez a győzelem további hitet ad.

A Szlovákia elleni vereség azzal fenyegetett, hogy ha Horvátországtól is kikap a válogatott, akkor nemcsak letargikus hangulatba kerülhet csapat és szurkolótábora, de elhanyagolhatóra csökkennek kvalifikációs esélyei is. A 2010-es évek selejtezősorozataiban 90-ből csak 8 csapat ért úgy oda csoportja első vagy második helyére, hogy kettő vagy kevesebb pontot gyűjtött az első két mérkőzésén. Ezért is volt igen fontos ez a bravúrgyőzelem.

Mert hogy a horvátok ellenit minden további nélkül nevezhetjük bravúrgyőzelemnek. A mérkőzések esélyeit statisztikai alapon elemző We Global Football kollektíva a szlovák–magyar találkozón 76.3 százalék sanszot adott a hazai sikerre (bejött), a magyar–horváton 61.3 százalékot a vendégek győzelmére (ez nem jött be). A vasárnap estig lejátszott selejtezők közül a We Global Football számítása szerint ez volt a második legnagyobb meglepetés (a legnagyobb az izraeliek 4–2-es győzelme Ausztria ellen) – és talán az összes találkozó közül ez volt az, amelyre a semleges futballbarátok a legjobban felkapták a fejüket az eredmény hallatán.

JÓZANSÁG, VISSZAFOGOTTSÁG, ÖRÖM

„Visszafogott vagyok, mert nem akarom sem túlértékelni, sem alulértékelni ezt az egészet. Erre Magyarországon játékosok, edzők, szurkolók, újságírók néha hajlamosak. Én nem szeretnék ebbe a hibába esni. Nagyon örülök ennek a három pontnak, ahhoz, hogy kijuthassunk az Európa-bajnokságra, kellenek ezek a bravúrok” – nyilatkozta az M4 Sportnak Pátkai Máté a vegyes zónában.

A rendkívül józan nyilatkozatot be kellene kereteztetni – őszinte és reális is. Az elmúlt években sokszor leírtuk: a magyar válogatott nem tartozik az európai futball elitjébe, de nem is tartozik annak alsóházába. Ha legjobb arcát mutatja, fel tudja venni a versenyt az elittel (itt a bizonyíték), ha a legrosszabbat, akkor akár Andorra is le tudja győzni (ezt is láthattuk). Ez a győzelem önmagában nem old meg problémákat, nem teszi továbbjutás-esélyessé a nemzeti csapatot, nem sorolja a magyar válogatottat a nagyok közé. Mint ahogy a Szlovákia elleni, kétségtelenül fájó vereség sem értékelte le a mieinket a legrosszabbak társaságába.

A magyar válogatott a kidolgozott taktikát legjobb tudásához méltóan végrehajtotta, óriási szívvel futballozott, de nemcsak szívvel, hanem fejjel is – és a mérkőzés összképe alapján megérdemelten győzte le 2–1-re Horvátországot. A Groupama Arénát megtöltő szurkolók jó része aligha látott olyat, hogy a nemzeti csapat tétmérkőzésen ilyen játékerejű ellenféllel szemben győztesen hagyja el a pályát.

Olyan bravúr volt ez, amely alaposan összezavarta az E-csoportot, és valószínűleg a júniusi dupla forduló után sem tisztul ki még a kép. A mieink szinte reménytelen helyzetbe kerülhettek volna, ám a horvátok elleni sikerrel nagyot léptek előre – a játékosoknak és a szurkolóknak is sokat jelent lélektanilag ez a három pont. Következik idegenben Azerbajdzsán és otthon Wales. Bakiban a válogatottnak meg kellene törnie a 2016 ősze óta tartó idegenbeli nyeretlenségi sorozatát (2 döntetlen, 7 vereség a lettek elleni siker óta), Budapesten pedig folytatnia a négymérkőzéses hazai győzelmi szériát, amelyhez hasonlóra több mint tíz éve nem volt példa.

Magyarország úgy kezdte a Horvátország elleni mérkőzést, hogy képletesen szólva a torkán volt a kés – egy vereség nagyon rossz helyzetbe sodorta volna a csapatot az E-csoportban. Nemhogy sikerült elkerülni a vereséget, de győzelem lett a vége – egy olyan győzelem, amit (Pátkai nyilatkozatához hasonlóan) józanul kell kezelni.

Józanul, visszafogottan, de nagy-nagy örömmel.

EURÓPA-BAJNOKI SELEJTEZŐ

Szlovákia–Magyarország 2–0 (Duda 42., Rusnák 85.)
Magyarország–Horvátország 2–1 (Szalai Á. 34., Pátkai 76., ill. Rebic 13.)

A TOVÁBBI PROGRAM

Június 8., szombat
15.00: Horvátország–Wales
18.00: Azerbajdzsán–Magyarország
Június 11., kedd
18.00: Azerbajdzsán–Szlovákia
20.45: Magyarország–Wales
Szeptember 6., péntek
20.45: Szlovákia–Horvátország
20.45: Wales–Azerbajdzsán
Szeptember 9., hétfő
18.00: Azerbajdzsán–Horvátország
20.45: Magyarország–Szlovákia
Október 10., csütörtök
20.45: Horvátország–Magyarország
20.45: Szlovákia–Wales
Október 13., vasárnap
18.00: Magyarország–Azerbajdzsán
20.45: Wales–Horvátország
November 16., szombat
18.00: Azerbajdzsán–Wales
20.45: Horvátország–Szlovákia
November 19., kedd
20.45: Szlovákia–Azerbajdzsán
20.45: Wales–Magyarország