Társait, barátait kérdeztük, hogyan emlékeznek a régi társra.
„Hetek óta megijedtem, ha csörgött a telefon – sóhajtott Puskás Lajos, aki 1964-től csaknem tíz éven át volt Ihász Kálmán csapattársa. – Tudtam, hogy beteg, sajnos, nem ért váratlanul a hír. Amikor legutóbb bent voltam nála, nos, az nagyon nehéz volt, beszélni már nem tudtunk. Ha tudod, ki vagyok, szorítsd meg a kezem – megszorította. Ha nem adod fel a küzdelmet, szorítsd meg a kezem – megszorította újra. Már csak így tudott válaszolni… Hogy mi jut eszembe? Húszéves voltam, amikor a Vasasba kerültem, és mert én is mindig igazán győzni akartam, mint ő, hamar összebarátkoztunk. Jó szándékú, tiszta, egyenes ember volt mindenkivel, és nagyon jó mentalitású sportember, ezért szerettünk vele egy csapatban játszani. És ott voltunk a Vasas meccsein, lehetett akármilyen a színvonal, ő a klubhoz örökké hűséges maradt.”
Markovits László, a Vasas elnöke: – Legutóbb decemberben találkoztunk személyesen, mélyen lesújtott a halálhíre. A Vasas-család tagja ment el, aki mindig itt volt közöttünk, és számára ez a klub nagyon sokat jelentett. Magától értetődik, hogy a Vasas saját halottjának tekinti. Mély szomorúság van bennünk… |
A csapattársak a futballkarrier végén sem engedték el egymást, sőt, új sportot találtak. Ihász Kálmán és Puskás Lajos Tóth Bálinttal és Vidáts Csabával hetente kétszer teniszezett Budaörsön – a régi futballisták pénteken is ott voltak a háló körül, mint évtizedek óta mindig. Csak Ihász Kálmánt várják hiába.
„A négy család rendszeresen összejárt – emlékezett Tóth Bálint, a Vasas korábbi játékosa, edzője. – Engem Kálmán tanított teniszezni, ütővel is varázsolt, de nyilván nem az eredmény volt a lényeg, hanem a társaság. A hangulat… A focisták zrikálják egymást, nemrég mondtam neki: szerencséd, Kálmán, hogy a te idődben nem volt sárga és piros lap, lett volna a karriered alatt száz meccs eltiltásod! Pedig nem volt durva, csak kemény. Tizennyolc évesen óvatlanul kötényt adtam neki az első edzésemen, a következő akciónál odalépett, s a régi füves pálya melletti sövényen, a kerítésen is átrepültem. Az edzőnk, Machos Ferenc szaladt oda: kicsi, életben vagy? Amikor az Újpesttel játszottunk, Fazekas László volt a szélsője, ő már a folyosón próbálta elkerülni, minél messzebb akart lenni Kálmántól, mondjuk, én megtanultam, miért…”
Ihász Kálmán szilveszter napján még ott volt a teniszcentrumban, koccintottak az új évre, de az már nem sok boldogságot ígért: a korábbi védő felesége, aki évtizedeken át a társa volt, január elején elhunyt, és barátai szerint ezt a veszteséget nem tudta feldolgozni.
„Megrázott a hír – emlékezett Komjáti András, a Vasas korábbi játékosa. – Fiatal voltam, amikor a klubhoz kerültem, ő éppen akkor fejezte be a pályafutását, mégis, nagy szeretettel kezelte az ifjoncokat: Gass Istvánnak, Várady Bélának, nekem mindig volt egy jó tanácsa, észrevétele. Neki már volt kocsija, nekem még nem, az edzés után odaszólt: kicsi, gyere, elviszlek…. A korkülönbség miatt nem sok meccset játszottunk együtt, mégis, hálás vagyok, hogy megadatott számomra, hogy Ihász Kálmán mellett futballozhattam a Vasasban.”
A fiatalabb korosztály tagjai közül Gass István is meghatottan emlékezett a legendás labdarúgóra.
„Büszke vagyok, hogy futballozhattam a búcsúmérkőzésén. Rendkívül jó ember volt, rajongásig szerette a Vasast. Nem szakadt el a klubjától, egész élete a futballról és a piros-kék klubról szólt.”