Válogatott: amikor még címvédőként hoztuk a „kötelező” olimpiai aranyat

Lakat Károly naplója arról tanúskodott, hogy a szakember már 1967-ben papírra vetette elképzeléseit az összeállításról, igaz, a munka csak az ötkarikás játékokat megelőző nyáron, Tatán fordult keményre. A csapat mestere szinte orrvérzésig hajtotta futballistáit a nagy melegben, de megérte.

A 68 éves Nagy László alig múlt 19, amikor a nyakába akasztották az olimpiai aranyérmet. Első NB I-es bajnoki meccsét 1968. április 21-én játszotta az Újpesti Dózsában (3:0-s győzelem a Vasas ellen), rögtön góllal mutatkozott be – október 26-án pedig olimpiai bajnok lett. „Összesen tizenhárom első osztályú bajnokival a hátam mögött jutottam ki az olimpiára, amelynek döntőjében is pályára léptem – mondta Nagy László, aki egy nappal a japánok elleni elődöntő előtt, október 21-én ünnepelte a 19. születésnapját. – Klubedzőm, Baróti Lajos szólt, hogy »Kicsi, meghívtak az olimpiai keretbe«. Korrekt volt, mert hozzátette, amíg nem lesz biztos, hogy utazom-e vagy sem, lehetőséget ad, mert ha nem játszottam volna, automatikusan kiszorulok az együttesből.”

A keret Tatán napi két edzéssel készült, Nagy László itt ismerkedett meg a tó körüli futásokkal. „Este csak annyit mondott Karcsi bácsi, hogy üres a tornaterem, lehet menni játszani. Nem kötelező, de…”

Nagy László elmondta, a guadalajarai csoportmeccseken nem kellett megküzdeniük a magaslattal, de adódott más probléma. „Már egy kinti edzőmeccsen egy-egyes döntetlent játszottunk Nigériával. Ez még önmagában nem lett volna baj, de velünk volt a szövetségi kapitány, Sós Károly is, aki igen éles kritikát fogalmazott meg. A lényege az volt, hogy ne higgyük azt, hogy csak mi tudunk futballozni.” Az Universidad vegyes elleni 7:1-es győzelmet követően Hoffer József is dohogott, pedig „Lakat tisztában volt vele, hogy nem vagyunk csúcsformában, nem is lehettünk, mert éppen déli edzésekkel szoktatott a hatalmas meleghez.” Az első csoportmeccsen Salvador nem jelentett gondot, de a Ghána elleni 2:2 után Sós ismét kifakadt. „Térdig állnak a Nílusban, mégsem tudtuk legyőzni őket. Ha a következő meccsen nem nyerünk, utazhatunk haza – emlékezett a szövetségi kapitány szavaira Nagy László, aki hozzátette: – Azt azért tudtuk, hogy Ghána nem a Nílus partján fekszik, de azt is, hogy címvédőként minket otthon keresztre feszítenek, ha nem jutunk tovább, ahhoz pedig nyerni kellett.”

Nagy László az első két találkozón, majd az elődöntőben és a döntőben jutott szóhoz, a korabeli források szerint gólt lőtt a bolgárok elleni döntőben, pedig… „Ez félreértés, a második magyar gólt tulajdonították nekem, holott az elfutásom után Dunai Antihoz passzoltam, s ő szerezte meg a vezetést. Ezzel lett kettő-egy ide.”

Az Újpesti Dózsa csatárának a salgótarjáni Básti Istvánnal kellett megküzdenie a helyéért. „Pista is balszélső volt, de már akkoriban is olyan játékrendszer volt divatban, hogy a szélsők a pálya mélységében zakatoltak föl-le. Ő is négyszer lépett pályára, mint én, az, hogy a japánok elleni elődöntőben és a fináléban én játszottam, annak is tulajdonítható, hogy a belső csatár Dunai Antival a Dózsában is nagyon jól megértettük egymást, s azt se feledjük, a másik szélről a szintén újpesti Fazekas Laci adogatta be a labdát.”

Persze Mexikóban nemcsak a játék szerzett vidám perceket. A 19. születésnapját kint ünneplő Nagy László szólt Lakat Károlynak, hogy meghívná a csapatot egy koccintásra. A fröccsöt közismerten kedvelő Lakat csak annyit mondott neki: „Lacikám, neked nincs annyi pénzed!” A fiatal csatár az egyik iskolatársának megígérte, ha aranyérmes lesz, hoz neki ajándékba egy sombrerót. Nos, az illető első dolga volt, hogy az „aranygépről” leszálló Nagy Laci fejéről levegye a kalapot. „A fényképezésnél még az én fejemen volt, de aztán mit tehettem volna. Jobb így, mintha sombreróm lenne, de aranyam nem…”

A 74 esztendős Básti István nem kertelt: „Nehezen tettem helyre a történteket. Zoli oszlopos tag volt, akkor és most is azt mondom, nem lett volna szabad a torna előtt lelépnie. Ha aranyérmesként megy el, még nőhetett is volna az ázsiója.” Básti és a Salgótarjáni BTC-ben klubtársa, Szalay Miklós sem a felkészülés elejétől készült a kerettel. „Nemhogy Dél-Amerikában nem voltunk 1967 telén (a túrázók közül Fatér Károly, Novák Dezső, Noskó Ernő, Juhász István és Fazekas László később aranyérmes lett – a szerk.), de az utolsó pillanatban dőlt el, hogy utazunk Mexikóba. A ruhapróbán még Pusztai Laci és Kozma Misi vett részt, aztán az utolsó felkészülési találkozó, az Egyetértés elleni meccs után az öltözőben hirdetett keretet Lakat Károly, és Szalay neve és az enyém is elhangzott. Meglepetésünkben meg sem tudtunk szólalni, csak néztünk egymásra. Mindig azt mondom, a sporthoz szerencse is kell. Mint ahogyan ahhoz is kellett, hogy játszhattunk is, Mikinek két, nekem négy meccs jutott.”

Dunai II Antal így emlékezett az 50 évvel ezelőtti eseményre: „Elsőre a döntő második gólja jut eszembe, amivel megszereztük a vezetést. Tipikus újpesti támadás volt, Noskó hosszan indította a bal szélen Nagy Lacit, én pedig középen elkezdtem sprintelni a rövid sarokra, jött is a labda, én meg bevágtam.” Az egykori csatár elmondta, neki kifejezetten elégtétel volt a mexikói aranyérem, mert azt követően, hogy négy évvel korábban játszott a selejtezőkön, és ki is vitték a tokiói játékokra, ott nem lépett pályára, így nem lett olimpiai bajnok. „Az azért bosszant, hogy Mexikóvárosban hat gólommal nem lettem gólkirály, mert a japán Kamamoto eggyel több gólt szerzett.”

Annyi baj legyen.