Hat magyar vereség egy hét alatt; összjáték nélkül a Leekens-csapat

KUDARC MINDEN FRONTON

♦ Negatív mérleg. A korosztályos válogatottak és a felnőttválogatott elmúlt egy hetét összegezve meglehetősen negatív a mérleg: tíz meccsen léptek pályára csapataink, háromszor nyertek, egyszer játszottak döntetlent, hatszor kikaptak, 16 gólt szereztek, 19-et kaptak.

♦ Kimaradó légiósok. Miután sem az U17-es, sem az U19-es válogatottunk nem jutott ki a korosztályos Eb-re, és a belgiumi vereséggel az U21-es válogatott esélye is jelentősen lecsökkent arra, hogy egyenesen ágon kijusson a tornára (még a pótselejtező elérése is nagyon nehéznek ígérkezik), adódik a kérdés, kikből lehet még a jövőben válogatni, hány olyan, többségében nyugat-európai utánpótlásban edződő magyar fiatal van, aki szerepelhetett volna, de ilyen vagy olyan okok miatt nem kapott meghívót a márciusi meccsekre, a jövőben azonban még alternatívát jelenthet a korosztályos válogatottakban.

A kimaradó légiósok (válogatásunk a teljesség igénye nélkül készült, az U16-osokat nem vettük figyelembe):
U17: Burai Erik (FC Midtjylland), Kócsó Bálint (1860 München), Márton Adrián (SPAL)
U19: Bencze Márk (Vitesse), Csoboth Kevin (Benfica), Csóka Dániel (Wolverhampton Wanderers), Deczki Máté (Stoke City), Hutvágner Gergely (Sampdoria), Horváth Olivér (Ajax), Majnovics Martin (Mattersburg), Szerető Krisztofer (Stoke City), Tiefenbach Dániel (Lustenau), Tóth Ákos (St. Pölten)
U21: Sallai Roland (APOEL Nicosia), Tajti Mátyás (Málaga)

VÁLOGATOTTJAINK MÉRKŐZÉSEI AZ ELMÚLT EGY HÉTBEN
U17 (elitkörös selejtezőtorna, Magyarország)
Magyarország–Szlovénia 1–1
Magyarország–Románia 2–0
Magyarország–Izrael 0–1

U19 (elitkörös selejtezőtorna, Macedónia)
Magyarország–Anglia 1–4
Macedónia–Magyarország 3–4
Magyarország–Lettország 2–3

U21
Magyarország–Ciprus 4–0
Belgium–Magyarország 3–0

FELNŐTTVÁLOGATOTT
Magyarország–Kazahsztán 2–3
Magyarország–Skócia 0–1

MÉLYPONTON A FELNŐTTVÁLOGATOTT

♦ Nyolc éve nem látott vereséghullám. Áttérve a felnőttválogatottra, azt láthatjuk, hogy a tavaly márciusi, portugáliai zakóval együtt (Portugália–Magyarország 3–0) egy éven belül a nyolcadik vereségünket szenvedtük el. A 2016 novemberi, svédek elleni hazai kudarccal (0–2) együtt a legutóbbi 12 mérkőzésünkből ez a kilencedik vereségünk. Ehhez hasonló negatív szériánk legutóbb 2009. augusztus 12. (Magyarország–Románia 0–1) és 2010. szeptember 3. között volt, nyolc évvel ezelőtt. Akkor 11 meccsből kilencszer kaptunk ki (naptári éven belül nyolcszor).

♦ 25 év alatt öt edző kezdett két vereséggel. Egervári Sándor 2010-es rajtja óta a belga Georges Leekens az első olyan szövetségi kapitányunk, aki két vereséggel nyitott. Csak amíg Egervárival Angliában és a Zlatan Ibrahimoviccsal felálló svédek otthonában szenvedtünk vereséget (Londonban 2–1-re, Stockholmban 2–0-ra kaptunk ki), addig Georges Leekensszel a 2016 óta először nyerő Kazahsztántól és az előző két mérkőzését elveszítő Skóciától kaptunk ki 3–2-re, illetve 1–0-ra, és mind a kétszer hazai közönség előtt. Egervárit megelőzően Gellei Imre kezdett két vereséggel szövetségi kapitányként, válogatottunk 2001 őszén vb-selejtezőn előbb itthon Romániától kapott ki 2–0-ra, majd idegenben Olaszországtól 1–0-ra. Előtte 1996-ban Csank Jánossal is két fiaskóval kezdtünk, sőt vele egymás után négyszer is kikaptunk – a horvátoktól (1–4), az osztrákoktól (0–2), Angliától (0–3) és Olaszországtól (0–2). Csank előtt 1993-ban Puskás Ferenc is két vereséggel nyitott (a svédektől 2–0-ra, az oroszoktól 3–0-ra kaptunk ki).

♦ Külföldi edző még nem rajtolt így. Arra azonban még nem volt példa, hogy külföldi kapitány – a határon túlról érkező, de magyar nemzetiségű szakembereket nem számolva – ilyen rosszul rajtolt volna. A német Bernd Storck első két meccsén 2015-ben egyaránt ikszeltünk (Magyarország– Románia 0–0 és Észak-Írország–Magyarország 1–1). 2008-ban a holland Erwin Koeman válogatottja a Görögország elleni, hazai 3–2-es győzelemmel kezdett, majd 1–1-et játszott itthon a horvátokkal. Koeman előtt 2004-ben az első nem magyar nemzetiségű kapitány, a német Lothar Matthäus két győzelemmel kezdett Örményország (2–0) és Lettország (2–1) ellen.

A TUDATOSSÁG NYOMÁBAN

Nézzünk bele egy kicsit a „gépházba”, azaz abba, mit mutat a magyar A-válogatott játékáról az InStat Football statisztikai elemzőrendszere. Leginkább azt, hogy ez a játék nagyon kevés lesz tétmérkőzéseken – idő és lehetőség persze van még javulni.

♦ Két centerrel, de elképzelés nélkül. A Magyarország–Kazahsztán mérkőzésen válogatottunk felállása igencsak támadónak tűnt: tükörszélsőként a jobb oldalon Dzsudzsák Balázs, a bal oldalon Ugrai Roland, elöl Szalai Ádám és Nikolics Nemanja. Az biztos, hogy papíron az aktuális szakvezető előtt az egyik legnagyobb kihívás, hogy van egy mezőnyben rengeteg hasznos munkát végző, topligás középcsatár (Szalai) és egy klasszikus „poacher”, azaz szinte csak a befejezéssel törődő csatár (Nikolics), utóbbi népszerűsége miatt ráadásul állandóan van némi nyomás az edzőn.

Ha a kazahok elleni mérkőzés bizonyított valamit, az az volt, hogy ezt így nem lehet – mármint egyszerre játszatni Szalait és Nikolicsot értelmezhető támadásépítés nélkül. A helyezkedési térkép elárulja, miért: a két center egymás nyakán van, kimondottan messze minden támogatástól (hasonlítsuk össze a kazah helyezkedési térképpel, amelyen kevesebb az izolált játékos!). Távol van a két szélső, még távolabb a két belső középpályás, akik így semmiféle értelmes támogatást nem tudnak adni a csatároknak. Maradt, amit láttunk: a védők egymás között passzolgatnak, majd jobb híján jönnek a hosszan előrelőtt labdák.

♦ Nikolics vergődött. Természetesen a felívelések fő célpontja Szalai Ádám volt, aki a teljesítménymérő InStat-index alapján a magyar válogatott három legjobb teljesítményt nyújtó játékosa között volt Dzsudzsák Balázs és Otigba Kenneth után. A passzivitásra kárhoztatott Nikolics messze kilógott lefelé a statisztikái alapján az egész mezőnyből. Egyetlen fejpárbajt sem nyert meg, tíz párharcból csak egy végződött az ő sikerével, csupán hat passza volt, tehát az összjátékba is alig-alig vonták be. Ez alapján nem meglepő, hogy Georges Leekens őt hagyta ki a skótok elleni mérkőzésre a két csatár közül – de tegyük fel azt a kérdést is, hogy Nikolics gyenge teljesítménye mennyire a saját hibája, és mennyire a teljesen szervezetlennek tűnő támadásépítéseké? Mindenesetre az évek óta állandósult „hogyan építsük be Nikolicsot, hogy hasznos legyen?” kérdés megoldásához nem jutottunk közelebb.

NEMET MONDTUNK AZ ÖSSZJÁTÉKRA

♦ Elveszett kapcsolat. Egészen riasztó annak a kapcsolatnak a hiánya, amely a középső középpályások és a négyfős támadó egység között volt. A kazahok elleni mérkőzésen Kleinheisler László Ugraival, Dzsudzsákkal, Szalaival és Nikoliccsal összesen ötször játszott össze saját kezdeményezésére, és hat labdát kapott vissza a kvartettől. Elek Ákos négyszer találta meg passzal a támadókat, és csak egyszer került vissza hozzá tőlük a labda. Az izoláltságban mozgó két csatár, Szalai és Nikolics egymással nem tudott sikeresen összejátszani, támadásban csak a Dzsudzsák-Szalai és a szünet után a Németh Krisztián-Szalai összjátékokban pislákolt valami. Mindez egy olyan mérkőzésen, amelyen a magyar csapatnak elvileg domináns módon kellett volna fellépnie. Ezek után nem meglepő, hogy szép passztérképet nem is sikerült összerakni a magyar csapatnak – az Otigba, Fiola belső védőkettős egymás közötti passzjátéka volt a legtöbbet alkalmazott játékkapcsolat a kazahok elleni mérkőzésen.

♦ Összevetés az ellenponttal. Hasonlítsuk össze ezt a rajzot a 2016-os Európa-bajnokság magyar–izlandi meccsének passzhálójával, a különbség döbbenetes. Az az ábra – igaz, egy, a labdabirtoklást szándékosan „eldobó” csapat ellen – valószínűleg a magyar válogatott elmúlt éveinek legjobb passzhálója. Az alaphelyzet abból a szempontból hasonló volt, hogy magyar dominanciára lehetett számítani a mérkőzés előtt (az izlandiak ellen az északiak stílusa, Kazahsztán ellen a kazahok játékereje miatt), viszont a pályán egészen más irányt vettek az események. Az Izland elleni mérkőzés nyilván extrém ellenpont (más mérkőzéseken a statisztikák visszafogottabbak, és korábban is előforduló probléma volt, hogy a center izoláltan vergődött elöl), de az egyértelmű, hogy az egyensúly megbillent csapaton belül, a tudatosság szinte teljesen eltűnt.

A VÁLTÁS JÓT TETT, DE A TÁMADÁSÉPÍTÉSNEK NYOMA SINCS

♦ Jobban nézett ki. A kazahok elleni borzalmas játék után a skótok elleni mérkőzésen már jóval szervezettebb arcát mutatta a magyar válogatott. Georges Leekens 3–4–3-ra váltott – szokatlan formáció itthon, ami 5–4–1-re alakulhat át meccs közben védekezésben –, és „ejtette” a tükörszélsőket. A helyezkedési térkép egy kompaktabb magyar csapatot mutat (érdemes megnézni a skótokat is – a két csatár egymás nyakán, mint a mieink a kazahok ellen, de sokkal közelebb van a támogatás), a mérkőzés képe is kedvezőbb volt. Mondjuk volt honnan javulni, tegyük hozzá…

♦ Építkezni nem sikerült. A passzjáték, a labdajáratás és a labda nélküli játékostámogatás tekintetében viszont sokkal derűsebb nem lett a kép. A passzhálónk meghatározó eleme az izlandi tiki-taka volt, azaz Gulácsi Péter hosszú labdával kereste Szalai Ádámot…

Ugyanakkor itt már felvillant egy működőképesnek tűnő kapcsolati lánc is a jobb oldali belső védő Fiola Attila, a jobb oldali szárnyvédő Lovrencsics Gergő és a jobbszélső Varga Roland között. A Lovrencsics-Varga és a Fiola-Lovrencsics kombináció volt a leggyakoribb labdajáratási út a magyar csapaton belül.

Ami nem változott, az az, hogy tudatosan felépített akciót nem nagyon sikerült végigvinni. A magyar válogatott leginkább szabad- és szögletrúgások után tudott veszélyeztetni, az egyetlen ziccer egy súlyos skót hiba és Szalai Ádám erőszakos labdaszerzése után adódott a mieink előtt.

Ettől még a támadójáték esetleges volt, az, hogy a válogatott játékának képe szervezettebb volt, inkább a defenzív felállásból adódott. A két mérkőzés alapján nem körvonalazódott, hogy Leekens támadójátékban mit szeretne látni (annyi biztos, hogy ennél többet…).

KLEINHEISLER KÍNJAI

♦ Kockázati tényező. A két mérkőzés azt is megmutatta, hogy miért kockázatos Kleinheisler Lászlót hátrébb, a középpálya közepén játszatni, nem pedig támadó középpályásként, nagyjából szabad szerepkörben. Kleinheislerben megvan az a szikra, amivel helyzetet tud kialakítani maga vagy mások előtt, ám annyira ösztönös és sokszor szertelen játékos, hogy hátrébb egyértelműen kockázati tényezővé válik. A számok mutatják, hogy miért. Kleinheisler párharcmutatói nem túl jók (Kazahsztán ellen párharcai 45, Skócia ellen 23 százalékát nyerte meg párharcainak), ennek az a következménye, hogy az ellenfél „felzabálja” a középső középpályát, mert csak egy ember van Kleinheisler mellett. Az Eb-n nagyon hasonló párharcmutatói voltak „Scholesnak”, ám jóval előrébb játszott, és mögötte még ketten biztosítottak.

♦ Előrébb jobb lenne? Szabadlabda-elfogásban Kleinheisler a magyar válogatott legjobbjai között van, hiszen mindig teljes erőbedobással és nagy dinamikával játszik, ugyanakkor az az érzése a nézőnek, hogy „mindig úton van”, de sokszor nem ér oda. Védekezésben egyáltalán nem hiányoznak az olyan esetek, mint a skótok elleni, teljesen értelmetlenül összehozott tizenegyes. Amíg Kleinheisler nem játszik sokkal tudatosabban, addig egyáltalán nem biztos, hogy mostani posztja a legjobb – erényei sokkal jobban érvényesülhetnek előrébb, a támadók mögött.

NEHÉZ ELDÖNTENI MIT AKARNAK

A világ egyik legismertebb futballszakírója, az angol Jonathan Wilson exkluzív interjút adott a Nemzeti Sportnak, melyben a magyar–skót mérkőzést is értékelte – véleménye sokatmondó…

„Nyilván egy válogatottat nem úgy kell kezelnünk, mint egy klubcsapatot, hiszen kevesebb idő van a felkészülésre, ezért az egyszerűségre kell törekedni. A három belső védős rendszert, amelyet az utóbbi időben Anglia is alkalmaz, jónak tartom, a középpályán ugyanis nagyobb taktikai rugalmasságot tesz lehetővé. Természetesen nem ismerem annyira a magyar játékosokat, de például a norvégok elleni Eb-pótselejtezőről emlékeztem Kleinheisler Lászlóra. Noha taktikai szempontból akkor sem tűnt különösebben fegyelmezettnek, szembetűnő volt az energiája, most viszont úgy tűnt, többekkel együtt nem koncentrált eléggé, buta hibát elkövetve tizenegyest hozott össze. Algériát láttam játszani, amikor Georges Leekens volt a szövetségi kapitánya, és akkor is hasonló dekoncentráltságot éreztem a játékosain, nehéz volt eldönteni, valójában mit akar a csapata.”