„Életem legnagyobb bulija” – beszélgetés Böjte Csabával

Édesapját olyan versekért kínozták halálra a román kommunisták, amelyeket meg is semmisítettek, így egy sem maradt fönn közülük. Akkor lett bányászból ferences szerzetes az Ábel a rengetegből jól ismert „barátok” régi központjának számító Csíkszeredában, amikor jószerével be volt tiltva minden szerzetesrend Romániában. A legelesettebb, család és otthon nélküli gyerekeket vette oltalma alá, eleinte a hatóságok kifejezett rosszallása ellenére.

Böjte Csaba, a ma már rendkívül ismert és népszerű Csaba testvér mégis a legderűsebb közéleti emberek egyike, olyan pap, aki közvetlenségével, szókimondásával, puritánságával és hatalmas munkájával sokakban vív ki tiszteletet és megbecsülést az egyház iránt. Huszonöt év alatt hatezer gyermeknél is többet fogadtak be az általa működtetett otthonokba, 83 településen háromszáz munkatársa dolgozik a gyerekekért hivatásszerűen vagy önkéntesként.

Amint a Nemzeti Sportnak adott interjúban mondja, a létbizonytalanság szele által meglegyintett gyerekek, akiknek kezdetben csak nyári tábort szervezett, nagyon hálásak a gondoskodásért, miközben életrevalók, ügyesek, aranyosak, csodálatos élmény értük és velük dolgozni. Amit Csaba testvér saját szavai szerint nemcsak azért tesz, mert jó keresztény akar lenni: „hanem mert ez életem legnagyobb bulija” – mondja, és hozzáteszi, a dévai gyermekotthonuk, amelyben százötvennél is több fiatal nevelkedik, karácsony és szilveszter között minden érdeklődő előtt nyitva áll.

Várják a velük ünnepelni vágyókat, maradni is lehet egy-két napot, segíteni feldíszíteni a karácsonyfát, belekóstolni ennek a nagy családnak az életébe. Jézus születésének éjszakáján Csaba testvér a közeli Szászvároson celebrálja az idén is az éjféli misét, hiszen – talán ez nem annyira közismert – itt plébános: „ez a főállásom, a többi csak olyan másodállás, mellékes” – tréfálkozik.

Déván, a gyermekotthonban persze a sportnak is fontos szerepe van a hétköznapokban. „Nehéz úgy megjelenni az épület előtt, ha csak nincs ítéletidő, hogy valaki ne rúgja ott a labdát – mondja Böjte atya. – Vannak itt fanatikus focisták, akik mindent tudnak a játékosokról, a csapatokról, de Csíksomlyón és Szovátán is van műfüves pályánk. Tavaly mi is rendeztünk egy futballtornát a száz éve, a világháborúban elhunyt Gillemot Ferenc tiszteletére Petrozsény mellett. Saját csapatainknak Márton Áron-kupát szoktunk szervezni, és a válogatott focicsapatunk az árva gyerekek hagyományos kecskeméti bajnokságán második helyen végzett, a szerbek kivételével mindenkit legyőztek a mieink.”

Csaba testvér szerint ha akadna olyan vállalkozó kedvű edző, aki komolyabban is foglalkozna az otthonaikban lakó gyerekekkel, csodára lennének képesek, ahogyan két apáca nemzetközi hírű kórust formált a szovátai árvaház lakóiból. Így aztán örömteli lehetőségeket rejt, hogy a határon túli kulturális támogatások egyre inkább a sport területére is kiterjednek, s hogy a lapunk által is szorgalmazott „összmagyar játékokon” való részvétel is motiválhatja a közeljövőben a világ különböző tájain különféle sportágakat űző magyar fiatalokat.

Maga Csaba testvér, mint Csíkszeredában szinte minden gyermek, jégkorongozott és hegyet mászott, sízett és barlangászott fiatalon, s jól emlékszik a ma már szociológiai tanulmányok által tárgyalt sajátos romániai „sportturizmusra” is, amikor tömegek kerekedtek fel, hogy egy-egy kedvező fekvésű hegyoldalon házi antennával, Dacia-akkumulátor segítségével nézni tudják a magyar televízió sportközvetítéseit.

A mai világban szerinte sokan a kispadról kommentálják az eseményeket, pedig, a hasonlatnál maradva „én annak idején annak örültem, ha a pályán voltam, még ha kikaptunk is, vagy megsérültem”. Ilyen értelemben ma is sportos az élete, mondja az 58 esztendős szerzetes: „A sportoló nem attól megy tönkre, ha a pályán küzd, hanem ha a kispadon ül, semmit sem csinál. A gyerekeknek is mondom, hogy nem olyanok vagyunk, mint a Duracell-nyuszi, hogy mennél többet használjuk az agyunkat, a képességeinket, annál inkább lemerülünk. Hanem, ahogy a sportoló, ha tanulsz, ha dolgozol, ha gyakorolsz, ha használod az agyad, annál ügyesebb, okosabb leszel. Ahogy Jézus mondja: aki meg akarja tartani az életét, az elveszíti azt, és aki elveszíti érettem, az megtalálja azt”.

A gyerekek közül, akiket Csaba testvér otthonai befogadtak, 3800 már „kirepült”, s így vagy úgy, de megállják a helyüket az életben, „nem züllöttek el”, adófizető állampolgárok, maguk is szülők, ezernyi „unokával” ajándékozva meg Böjte atyát, olyan, családban nevelkedő gyerekekkel, akik már nem szorulnak az ő segítségére. Vannak a keze alatt felnövő fiatalok között futballisták is, akik magyarországi másod-, harmadosztályú csapatoknál hosszabb-rövidebb ideig a megélhetésüket is a sportban találták, találják meg.

Böjte Csaba tiszteli a sportolókat, már csak azért is, mert „a politikában, a közéletben mindent el lehet intézni, le lehet zsírozni, de a sport hiteles, a bajnokok valódi értéket képviselnek”. Szkeptikus közbevetésemet, miszerint a fogadási csalás, a dopping már a sport értékrendjét is torzítja, interjúalanyunk könnyen leszereli: „Azért ha valaki felemel száz kilót, az fel van emelve.”

Csaba testvér szerint az ő műfajában, ha a munkáját úszóversenyhez hasonlítjuk, annak is örülni kell, ha valaki végigússza a távot, átússza a medencét, mindegy, hányadikként, ez nem verseny.

„Nem kell, hogy mindenki egyetemet végezzen. Csak állja meg a helyét az életben, hogy ne kelljen szégyenkeznem miatta. Nem is kell. Ha mindenki kicsivel jobb lesz, több lesz a munkánk által, az boldogság. Volt például egy aranyos cigány lány, akinek nem nagyon ment a tanulás. Hát mi akarsz lenni felnőttkorodban, ha nem tanulsz rendesen, kérdeztem tőle, mi lesz így belőled? Hát nagy, kövér cigány asszony – felelte vidáman. Össze is jött neki, két szép gyereke van, boldog.”

Csaba testvért szinte mindig a jellegzetes ferences szerzetesi csuhában, a habitusban látni, ami már-már különleges látványnak számít a mai világban. „Praktikus viselet, nem látszik alatta sem a mackónadrág, sem a munkaruha, el lehet benne menni a koldusokhoz és a fogadásokra is” – mondja erről. No és címlapfotózásra is, tesszük hozzá, hiszen Böjte Csaba tudatosan és sokféleképpen van jelen a médiában, a közéletben, ha úgy tetszik, marketingmunkát végez, ami cseppet sem öncélú magamutogatás: adományok, forint és dollár százezrek származnak abból, ha minél többen ismerik meg és segítik a szerzetes tevékenységét.

Utazik mindenhova, ahova hívják, a minap Kanadában és az Egyesült Államokban járt, ahol egy új gyermekotthonra való adományt gyűjtöttek össze neki a magyar hívek. Csaba testvér ma már leginkább csak felügyeli a munkát, körbejár az otthonaikban, ahol egy-egy szerzetesnővér is segíti őt és a ferences rend itt támogatja, mögötte áll, habár a legtöbb munkatársa civil. „Kovászból kevés is elég, megkeleszti a kenyeret, csak legyen elég sok liszt” – magyarázza. Járjon bárhol, forgolódjon bármilyen magas körökben, a beszéde, a megjelenése egyszerű, tiszta és szerény, egy világszerte ismert székelyföldi barát: mindenki „barátja” és „testvére”.

Ő lett a jelképes, ötszázezredik új magyar állampolgár a 2010 után meginduló honosítási folyamatban, az Országházban tette le az esküt, és a keze alatt nevelkedő fiatalok nagy része is felveszi a magyar állampolgárságot, amikor nagykorúvá válik. Ha tehetné, jelenti ki, minden környező országnak polgára lenne, és hisz benne, hogy békében és szeretetben élhetnek együtt az emberek a Kárpát-medencében.

„Hiszen Jézus Krisztus is ezt kérte tőlünk: »Amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást«. Nagy kihívás ez, de nem nagyobb, mint a magyar futballválogatottnak ismét kijutni a világbajnokságra. Hiszem, hogy mindkettő lehetséges...”