A horvát–magyar, amelynek mára nyoma sem maradt

Tíz másodperc sem telik el, hogy valamelyik sarkon ne kanyarodjon be egy autó, s ne halljuk a motor zaját, amelynek hangja megreked a panelházak és az irodaházak gyűrűjében. Ha az ember Zágrábban járva elhalad a Drazen Petrovic Múzeum mellett, majd rákanyarodik a Koturaska sétányra, és az első néhány jobb oldali keresztutca valamelyikénél lekanyarodik, rögtön a sűrűjében találja magát. Hatalmas parkolók, néhány kávézó, pékség, lepukkant házak, panelek, méretes üvegépületek és irodaházak jellemzik a területet, amelyet közrefog a Koranska és a Kupska utca.

Arra már csak a hetvenhét évvel ezelőtti, mára már megsárgult tudósítások (lásd a cikk alján) emlékeztetnek, hogy 1940 decemberében éppen ezen a környéken próbálgatta a magyar labdarúgó válogatott a később fényes sikereket hozó WM-rendszert a Horvát Bánság elleni barátságos mérkőzésen.

Persze akkoriban még az irodaházak és a kocsik tömkelege helyett a még Gradjanski névre hallgató, ma már Dinamo Zagrebként ismert klub arénája, a Koturaska Stadion magasodott az említett városrészen. Önálló Horvátország még nem létezett, 1940 és 1944 között viszont 19 hivatalos barátságos meccset Horvát Bánság, illetve Független Horvát Állam néven engedélyezett a FIFA – a WM-rendszerrel ismerkedő, Ginzery Dénes szövetségi kapitány által irányított magyar labdarúgó válogatott éppen ezen időszakban látogatott Zágrábba.

Az 1938-as világbajnokságon ezüstérmet szerző csapat december 1-jén az akkor regnáló világbajnok, Olaszország ellen már próbálgatta az új felállást, a Genovában rendezett meccsen a házigazdánál Guglielmo Trevisan, míg a magyar válogatottban Bodola Gyula volt eredményes, az 1:1-es végeredmény azt mutatta, érdemes bízni az új játékrendszerben.

„Igaz, hogy a magyar válogatott WM-rendszerben játszik már? – kérdezte a Nemzeti Sport helyszíni tudósítójától, Bókai Mattanovich Bélától a Gradjanski klasszis csatára, August Lesnik a találkozó előtt. Miután a kérdésére igen volt a felelet, így folytatta:

„Istenem, mi lesz velünk, szegény középcsatárokkal. Eddig legalább a magyar csapatok ellen volt szabad területünk, élvezhettük a játékot, most már ők is keserítik az életünket. Emlékszik, milyen szépen játszott ellenünk tavasszal a Ferencváros, sőt, nyáron az Újpest is? Ők támadtak, mi pedig rúgtuk a gólokat.” Ő már csak tudta, 1940 májusában ugyanis a Gradjanski – többek között Lesnik három góljával – 5:1-re intézte el a Fradit.

A két tehervonat összeütközése miatt némi késéssel Zágrábba érkező magyar válogatottat borús idő, fagypont alatti hőmérséklet, ónos eső és jégpáncél fogadta a horvát fővárosban, a Nemzeti Sport a meccs előtti előrejelzésében meg is említi, hogy a második félidőben köd várható. A horvát nézőket viszont ez sem riasztotta el, másnap mintegy 8500 néző zsúfolódott össze a Koturaska Stadion lelátóin.

A december 8-án rendezett meccs napjának délelőttjén még igyekezett némi „plusz pénzre” szert tenni a magyar válogatott, ám nem járt sikerrel. „Délelőtt 10 órakor a szálló csarnokában találkozott a magyar csapat. Új rendszert vezettek be: akikésik, az percenkint 10 fillért fizet az „ossonna-alapra”… A baj azonban az, hogy sok a „skót” a csapatban. 10-kor már csak Polgár hiányzott.”

Aztán következett a húslevest, a frissen sült húst, spenótot, valamint befőttet felvonultató ebéd, majd a találkozó. A mérkőzés tudósítása szerint „…a talaj bizony nem a legjobb. Sőt… Szinte mindenütt áll a víz rajta, sok-sok a víztócsa, csupán az ötösökön belül nincs víz.”

Ehhez képest a 10. percben Franjo Wölfl szerzett vezetést. A magyar kapus, Csikós Gyula így emlékezett vissza a találatra „A gólt abban a kapuban kaptam, amelyik előtt nem olvadt fel a jég. Itt a kerítés árnyéka takarja a kapu előtti teret, és a jégre csak ráhintették a homokot. Nagyon csúszott és nem mertem elindulni a kapuból, féltem, hogy elcsúszom."

Sárvári-Spielmann Ferenc góljával aztán még az első félidőben egyenlített a Csikós – Pákozdi, Polgár, Bíró – Sárosi III, Lázár – Kincses, Sárosi dr., Sárvári-Spielmann, Bodola, Gyetvai összeállításban játszó magyar válogatott, ám a horvát nézők nem a magyar csapatra, sokkal inkább az olasz játékvezetőre, Giuseppe Scarpira fókuszálnak. Különösen akkor, amikor nem ítél büntetőt Zvonimir „Zvonko” Cimermancic esése után. Szerencsére akkoriban még a bírókat is meg lehetett kérdezni a vitás esetekről. „A dancs a 16-oson kívül történt és Cimermancic csak azután csúszott be bukdácsolva a büntetőterületre. Mellékesen megjegyezve, trükk volt az egész.”

A találkozó 1:1-es döntetlennel zárult, a Nemzeti Sport összegzése szerint „a válogatott portya kitűnően sikerült. Végre tud a válogatott csapatunk rendszeresen védekezni és gyors is volt. Lám, mindent meg lehet tanulni, csak akarni kell.”

A győzelmekkel felérő döntetlenek miatt a nemzeti csapat kitartott a WM-rendszer mellett, a többi pedig már történelem. Mint ahogyan az is, hogy a Gradjanski 1948-ban a horvát főváros másik részébe, Maksimirskába költözött, míg a Koturaska Stadiont 1952-ben teljesen lerombolták és beépítették. A zöld gyepet a beton, a labda puffanását a kocsik zaja váltotta fel.

Ma már csak az egyik roskadozó ház falára felfestett Bad Blue Boys felirat (a Dinamo Zagreb-fanatikusok szurkolói csoportjának neve) emlékezteti a környéket a labdarúgásra, az 1940-es éveket az egyik helyi pékség kirakatában mosolygó Clark Gable idézi meg.

A magyar futball legdicsőségesebb időszakához köthető WM-rendszer első lépéseinek viszont már hosszú évtizedek óta nincs semmi nyoma.