„Ha már kibírtunk húsz szörnyű évet..." – mit írtunk 10, 20, 30 éve?

2006: Csodavárás a máltai szégyen után2006: Csodavárás a máltai szégyen után

A magyar válogatottat illetően tíz éve decemberben egyetlen kérdés foglalkoztatta a közvéleményt: Hogy alakul a csapat jövője a szégyenteljes októberi máltai vereség után?

Érdekesség, hogy amilyen elsöprő erejű volt az októberi 2–1-es vallettai kudarc, a szurkolók olyan későn kaptak támpontot az újrakezdéssel kapcsolatban, Bozsik Péter utódját ugyanis csak december 14-én nevezték ki. Az előzetes várakozásoknak megfelelően a Kanada ellen beugró Várhidi Pétert véglegesítették a válogatott élén, az új szakvezető pedig már a debütáláskor éreztette, hogy ha ő viheti tovább a nemzeti tizenegyet, radikális változásokra kell számítani:

„Kizárólag arra a futballistára van szükségem, aki ha hazajön, nem azon rágódik, hogy miután visszatér kenyéradójához, játszik-e. A magyar válogatott öltözőjébe mostantól csak azt teheti be a lábát, aki száz százalékig képes erre a csapatra koncentrálni, aki hozzáállásával bizonyítja, hogy méltó a címeres mez viselésére. Hogy ezt példával támasszam alá: Bodnár Lászlónak alig akadt ismerőse a legutóbbi összetartás alkalmával, Végh Zoltán mellett mégis ő volt az, aki leginkább felkarolta a fiatalokat. Ilyen emberek kellenek!"

A kapitány egy-két kivételtől eltekintve leselejtezte a 30 év fölötti garnitúrát, és miután a Kanada elleni barátságos mérkőzésen a kezdő tizenegy átlagéletkora mindössze 23.4 év volt, végleges kinevezése után tovább haladt a fiatalítás útján. A máltai sokk után néhány hónappal ez a radikális irány összességében elnyerte a futballközeg tetszését, és lapunk is optimistán tekintett a jövőbe:

„A cél egyértelmű, legalább hat-hét fiatal, húsz év körüli futballistának kell játszania minden meccsen, hiszen a sikertelen Bozsik-korszak válogatott keretének szinte teljes kitakarítását várják a joggal csalódott szurkolók. (...) A jövő csapata nem épülhet idősebb játékosokra, így a pillanatnyi kvalitás háttérbe szorul. Megjegyzendő, a jövő csapatát eddig általában két évre előre építettük, míg most egy ugrással máris a 2012-es Európa-bajnokság a cél, no de nem sürget az idő, ha már kibírtunk húsz szörnyű évet, ez az újabb hat (nyolc, tíz, húsz) esztendő gyorsan elszáll... Várhidi Péter pedig felvállalta, hogy elfelejt egy egész garnitúrát. Teheti, hiszen nincs veszítenivalója. Ha beválik a fiatalítás, nagyszerű, ha pedig nem, ő is csupán egy lesz a bukott kapitányok közül."

Mint később kiderült, a két forgatókönyv közül az utóbbi valósult meg, hiszen hiába ígértek neki végtelen türelmet, a 2008-as Eb-selejtezőn elért hatodik hely a hétcsapatos csoportban az MLSZ-nél is kiverte a biztosítékot. Pedig az út elején még Huszti Szabolcs is teljes mellszélességgel kiállt a nemzeti tizenegy mellett.

„Az eredmények valóban nem azt mutatják, hogy megéri magyar válogatott játékosnak lenni, ám bennem még a máltai kudarcot követően sem vetődött fel, hogy ebből jó volna kimaradni – szögezte le 2006. decemberén 20-án a Hannover akkori futballistája a Nemzeti Sportnak adott interjújában. – Aki nem akarja magára ölteni a címeres mezt, az az én értékrendem szerint nem is igazi futballista. Számomra a válogatottságnál nincs fontosabb, ezért is örülök borzasztóan, hogy Lothar Matthäus és Bozsik Péter után Várhidi Péter a harmadik szövetségi kapitány, aki meghívott a keretbe."

A csoda azonban vele sem sikerült, a megfiatalított válogatott mérlege a selejtezőcsoportban: három győzelem, nulla döntetlen, öt vereség.

1996: Amikor vészjóslóan nagy a csend

Ritkán zár a magyar válogatott olyan csendes és nyugodt évet, mint 1996-ban, és húsz éve ilyenkor tényleg úgy tűnt, nincs is különösebb ok az aggodalomra. A nemzeti tizenegy új szövetségi kapitánnyal, Csank Jánossal kezdte meg az évet, és mivel egy szerencsés sorsolás után az 1998-as vb-selejtezőben három meccsből kettőt megnyert, mindenki bizakodva tekintett a további küzdelmek elé. Bár azt szokták mondani, hogy ha nincs hír, az jó hír, a válogatott körüli nagy csend azért már kezdett gyanús lenni, és a szurkolókban jogosan vetődhetett fel a kérdés, hogy a legutóbbi, november 10-én játszott azerbajdzsáni vb-selejtező óta miért nincs se híre, se hamva a következő lekötött felkészülési mérkőzésnek. December elején lapunk is érdeklődött az MLSZ-nél, ahonnan ez a válasz érkezett:

„Meghívót kaptunk egy menedzseren keresztül az Egyesült Államokból – mondta Czékus Lajos főtitkár. – Január negyedike és kilencedike között három mérkőzést ajánlottak az amerikaiak, mégpedig az Egyesült Államok válogatottjával, egy tartományi csapattal és Salvador nemzeti tizenegyével. Úgy tűnik, hogy nem vállaljuk a portyát, mert a klubcsapataink ezekben a napokban kezdik a felkészülést a tavaszra."

A túrából valóban nem lett semmi, sőt januárra és februárra más mérkőzéseket sem sikerült lekötni jelentős csapatok ellen, amit a Nemzeti Sport így kommentált: „Csank János szűkebb hazájában, Egerben tölti az év utolsó napjait. Miután már szinte biztos, hogy a válogatott nem vesz részt téli túrán, a kapitány nem azon töpreng, hogy kiket vegyen be az utazó keretbe és ki maradjon ki abból, hanem, hogy elmenjen-e vadkanra, netán vadkacsára vadászni..."

Lapunk a szövetségi kapitányt is megkereste egy esetleges téli túrával kapcsolatban, ám konkrétumokat ő sem tudott mondani: „A december lett volna igazán alkalmas, de nem jött össze. Januárra lenne meghívásunk, de nem tartom alkalmasnak az időpontot, mert élcsapataink túrára készülnek, elkezdődik az alapozás, senki sem mondana le szívesen a játékosairól. Ráadásul a légiósokat is el kellene kérni, márpedig az UEFA megszabta, hogy a klubok csak ötször kötelesek elengedni a játékosaikat. Nem kockáztathatom meg, hogy később valaki ne jöhessen haza. (...) Szeretném háromszor három napra összehívni a keretet. Gyakorolhatnánk néhány variációt és természetesen mérkőzéseket is játszanánk. Az elsőt március elején szeretném összehozni, remélem, a keret valamennyi tagja egészséges lesz. (...) Január első napjaiban Stuttgartba utazom, ahol egy rangos öregfiúk-teremtornát rendeznek. Pusztai Laciék játszanak a kupán, és vendégként meghívtak engem is. Később, talán már februárban kimegyek Belgiumba, ahol zajlik a bajnokság. Remélem, több meccset lesz módom látni, köztük olyan találkozót is, amelyen magyar légiósok játszanak egymás ellen."

A télen végül két felkészülési meccset játszott a válogatott, 1997. február 18-án a Tiszafüred VSE-CityGáz csapatát sikerült felülmúlni 5–2-re, egy nappal később pedig a Győr-Ménfőcsanak SE-t 7˜–0-ra.

1986: Mexikó után mindenki egymásnak esett

A mexikói világbajnokság sokkhatása alól hónapok után sem tudott felocsúdni a magyar futballközeg, és a Népsport decemberi számait böngészve is tökéletesen kirajzolódik a káosz, a fejetlen kapkodás, valamint a koncepció teljes hiánya az újrakezdést illetően. Bár különböző kiadványokban, újságokban és könyvekben sokan kifejtették véleményüket, a főszereplők végig elbeszéltek egymás mellett, sőt, a véleménykülönbségek olykor kisstílű személyeskedésekbe csaptak át. Jól példázza ezt az is, hogy miután Végh Antal megírta provokatív, „Gyógyít6atlan" című könyvét a témában, a Népsport is inkább a szerzőbe szállt bele a konstruktív vita helyett.

„Végh Antal jóformán minden nyilatkozatában – önmagát dicsérve és igazmondását bizonyítva – megemlíti eddig megjelent köteteinek számát – írta lapunk elődje harminc éve. – Végh Antal mennyiségi mércéjével Courths-Mahler vagy May Károly nagyobb alakja a világirodalomnak, mint Proust, Camus vagy Tolsztoj. Az eddig megjelent művek mennyisége (!) fedezi a következő művet, kizárja a bírálatot. Ha valaki mégis ilyesmire merészkedik, arról ingerülten megállapítja: tagja a maffiának vagy egyszerűen tehetségtelen, nem újságíró stb..."

Talán már ez a néhány sor is érzékelteti az akkori közhangulatot, melyben mindenki támadott mindenkit, miközben mélybe taszított futballunk egyetlen arasznyit sem kúszott felfelé. A Népsport hasábjain több hónap hallgatás után megosztotta gondolatait az akkor már Kuvaitban dolgozó Mezey György is, aki elsősorban a közösség megbomlásában látta a kudarc okát:

„Azon kevesek közé tartozom, aki ugyanazt mondta a vb előtt, közvetlenül a mérkőzések után, és aki ugyanazt fogja mondani a jövőben is felkészülésünkkel kapcsolatban. A vb-re szétesett a csapatunk. Az egység megbomlott, mert az addigi sikerek különbözőképpen hatottak játékosainkra, és mert a keret új tagjai nem erősítették a közösséget. (...) Hibáztam, hibáztunk. Nem tudtuk megállítani a közösség megbomlását, nem tudtam megakadályozni a szovjetek elleni első félidőben a súlyos vereséget – elszalasztva ezzel a továbbjutási lehetőséget –, és nyilván nem reagáltam mindig helyesen a sajtó kihívására. Biztos, hogy elkövettünk hibákat a felkészítés során is. De azt tagadom, hogy az a válogatott, amelyik sikereit és addigi 72 százalékos teljesítményét alapos felkészülésének köszönhette, most egyszerre ugyanannak a felkészülésnek lett volna az áldozata. A rejtélyes – első mérkőzés előtti – gyengeségre és bágyadtságra pedig képtelen vagyok magyarázatot találni. (...) Én tanultam a vb-t követő, számomra rendkívüli megpróbáltatásokkal járó időszakból. Ha mások is tanultak, akkor talán felesleges sem volt ez az egész, és számomra megmarad a remény, hogy ha már a jelenem lehetetlenné is vált otthon, talán egyszer a hazatérésem nem válik azzá!"

Rajta kívül a Népsort az olvasóktól kezdve a futballistákon és edzőkön át különböző sportvezetőkig szinte mindenkinek lehetőséget adott a helyzetértékelésre, egységes álláspont viszont nem alakult ki. Csupán néhány cím az érintettek dolgozataiból: „Régóta megszűnt a kiválasztás", „Hiányzik a labdarúgók érdekvédelme", „Jobb iskolai háttérre van szükség", „Nyugodt légkörre van szükség", „Mi mindig azt vesszük át, ami másutt már avulóban van", „Jó széllel, jó irányban", „Nem oldunk meg mindent egy csapásra, de elindulunk az úton".

Kapkodás, személyeskedés, széthúzás, hamis optimizmus – eddig sikerült eljutni néhány hónappal a mexikói katasztrófa után...