„Guzmics bácsi”; Dzsudzsák könnyei – útra keltünk

„Király, a kapus, Fiola, Guzmics bácsi, Lang, Kádár..." – így „hirdet” kezdőcsapatot a hároméves fiam az osztrákok elleni meccsre.

Emlékszem, nekem gyerekként boldog-boldogtalan az Aranycsapatot fújta, már-már az anyatejjel szívtam magamba a legendás tizenegyet. Vele együtt pedig a futball iránti szenvedélyt, és a soha el nem múló csodavárást: „Talán majd most..." „Talán egyszer láthatok még a pályán is olyan magyar klasszisokat, amilyenek Puskás Öcsiék.” Számomra ők még élő legendák voltak, Puskás Ferenctől 12 évesen kaptam autogramot, Grosics Gyulával és Buzánszky Jenővel pedig interjút is készítettem. A fiaim számára ők már mesebeli hősök lesznek (Puskás és Bozsik kalandjai épp a minap jelentek meg immár mesekönyv formájában).

Ahhoz azonban, hogy a labdarúgás iránti rajongás ne vesszen ki teljesen abból az országból, amelyet egykor a sportág úttörőjeként tartottak számon, a jövő generációi számára hús-vér hősök kellenek. Akikért itt és most lehet lelkesedni.

Ugyanakkor ne higgye senki, hogy csak világraszóló diadalokkal lehet hőssé válni. Magyarországnak nem kell megnyernie ahhoz az Eb-t, hogy holnap a grundon (azon az egy-kettőn, amely talán valahol még megmaradt...) Dzsudzsákok és Bödék akarjanak lenni a gyerkőcök, ne pedig Cristiano Ronaldók és Lionel Messik (vagy ha mégis az utóbbi, akkor a madocsai fajtából...)

Az is elég, ha úgy vetődnek, szó szerint csúsznak-másznak, ahogy tették azt hokisaink a vb-n, például a finnek ellen, amikor egyszerre ketten is ugrottak, hogy belevessék magukat az ellenfél lövésébe. Vagy amikor a világ legjobbjának számító Kanada ellen olyan lelkesedéssel támadtunk, többgólos hátránynál is, hogy öröm volt nézni (zúgott is a lelátóról a „Reszkess, Kanada!”), mint ahogy jó volt látni a nálunk magasabban jegyzett Fehéroroszország elleni diadalt is – még úgy is, hogy végül nem ért bennmaradást.

És mondhat bárki bármit, én a jelenlegi labdarúgó-válogatottunk esetében is látom azokat a példákat, amelyek jó irányba mutatnak. Ebben erősített meg múlt héten a „Magyar csapat: még 50 perc" című dokumentumfilm premier előtti vetítése is (Muhi András Pires filmjét június 9-én mutatja be a nagyközönségnek a Tv2). Az alkotás az öltöző világát mutatja be, azt, hogy mi zajlik a kulisszák mögött a meccsek előtt, alatt és után.

Előzetes

Persze a jó példa alatt nem elsősorban Dzsudzsák Balázs káromkodásaira gondolok, sokkal inkább azokra az érzelmekre, amikről a szélső dühkitörései, trágár szavai árulkodnak.

Mert ha valaki, akkor ő aztán mondhatná – mint ahogy más, hozzá hasonló helyzetben mondja is… –, hogy köszönöm szépen, nekem ez nem hiányzik, ne hívjatok! Ha valakire, akkor Dzsudzsákra tényleg igaz, hogy sem anyagilag, sem szakmailag nem sokat profitált az elmúlt években a válogatott meccseken. Ennek ellenére soha eszébe nem jutna lemondani a szereplést. A románok elleni vb-selejtezős 2–2 után például joggal akadt ki, amikor valaki azzal jött, hogy még maradt esélyünk: „Mindig azt mondjuk, hogy majd, majd. De miért nem most?" (Példaként a korábbi, svédek elleni fiaskót is felemlegette, amikor ugyancsak a hajrában kaptunk gólt.) Aztán Amszterdamban, az 1–8 után teljesen megtört, talán még kölyökként sem sírt úgy vereség után, mint ott és akkor az öltözőben a lefújás után. Nyírlugos büszkesége 1986-ban született, az elmúlt harminc év kínszenvedését testközelből élte át, és még ha lehet is felelőssége az eredménytelenségben – ugyanúgy, mint bármely, ebben az időben pályára lépő válogatott játékosnak –, én elhiszem, hogy neki is nagyon fájt, hogy „sohasem” sikerült.

Ezek után meg tudtam érteni a norvég meccset megelőző „kifakadását”, sokan gondolhatták ugyanezt, még ha nem is feltétlenül ezekkel a szavakkal: „Sok, sok éve ezért dolgozunk…, legyen meg az a ku…, kib… Eb!”

Meglett! És nemcsak azért, mert Platininek az a zseniális ötlete támadt, hogy fel kell emelni az indulók létszámát, hanem azért is, mert végre tényleg igazi csapattá formálódtak a srácok. Csapattá, amelyben mindenkinek megvan a maga szerepe, a maga története.

Böde Dániel, aki gyerekként a kocsmában azért állítgatott tekebábukat, hogy futballcsukát vehessen magának. A mindenkori utánpótlás-kapitányok talán még csak hírből sem ismerték a paksi gólvágót, aki már 26 éves is elmúlt, mire válogatott meghívót kapott, azóta viszont szállóigévé vált (a TrollFocinak is köszönhetően), hogy „Böde jön”.

„Ha Böde jön, akkor jön”

De kalandos utat járt be a válogatottságig a Pécsen öt éve a saját csapata öltözőjéből is kizárt Lovrencsics Gergő, a Videotonnál az NB III-as keretig száműzött Kleinheisler László vagy éppen Nikolics Nemanja, aki magyarországi pályafutását Barcson kezdte, majd először igazán Kaposvölgyén villogott. Hogy a gyerekként kis híján öngyilkosságot is elkövető, a válogatottban 37 évesen is fontos játékosnak számító Gera Zoltánról már ne is beszéljünk. Vagy ott van a már tinédzserként nagy ígéretnek tartott Kádár Tamás, Németh Krisztián kettős, akiknek huszonéves korukra több súlyos sérülésük volt, mint másnak egy egész pályafutás alatt. És említsük meg Guzmics Richárdot is, aki hihetetlenül sokat dolgozott azért, hogy feledtetni tudja bukaresti hibáját.

Guzmics: Éveken át poénkodtak velem, most kint vagyok az Eb-n

Ami pedig a szurkolókat illeti, hadd idézzek egy olvasói Facebook-posztot, amiben minden benne van:

„Engem az sem érdekel, ha egyedül leszek. '86-ban 11 évesen sírtam, mikor kikaptunk a ruszkiktól. Attól fogva minden meccset néztem élőben vagy a tv-n. Szurkoltam, mérgelődtem és reménykedtem. Hallgattam az okosokat, hogy minden focista egy falábú bunkó, sosem jutunk ki sehova... Ez az Eb az enyém, és ez így lesz akkor is, ha minden meccsen kikapunk. 30 évet vártam, most kiélvezem minden pillanatát."

Mi, a Nemzeti Sport, Nemzeti Sport Online újságírói, munkatársai pedig mától immár Franciaországból is mindent megteszünk azért, hogy az Eb-élményt közvetítsük, átélhetővé tegyük azok számára is, akik a tv, a számítógép, esetleg a rádió előtt ülve, állva, ugrálva szurkolnak majd a mieinknek, legyenek a világ bármely pontján. Legyen ez az önök Eb-je, mindannyiunk Eb-je! Szurkoljunk együtt „Guzmics bácsiéknak”!