„13:1, ez a mi Trianon-jelvényünk!”

A magyar válogatott történetének legfölényesebb győzelme rekkenő hőségben született meg: a hőmérő higanyszála 38 Celsius-fokot mutatott 1927. június 12-én Budapesten. A mieink – noha erős nap és szél ellen kezdték a játékot délután hatkor – már fél tucatot berámoltak az első félidőben, a maradék hét egy ellenében pedig a némiképp hűvösebb második játékrészben érkezett meg. a hőmérő higanyszála 38 Celsius-fokot mutatott 1927. június 12-én Budapesten. A mieink – noha erős nap és szél ellen kezdték a játékot délután hatkor – már fél tucatot berámoltak az első félidőben, a maradék hét egy ellenében pedig a némiképp hűvösebb második játékrészben érkezett meg.

AZ EMBER SZÍVE REPES

Braun József és a bemutatkozásra váró Turay József nélkül, de Takács II Józseffel és Orth Györggyel a soraiban lépett pályára válogatottunk, utóbbi kettős szenzációs formában futballozott.

„A kitűnő jobbösszekötőn ma már nyoma sem látszik őszi lábtörésének, gyors, intelligens (Orthot tökéletesen megértette), és lő minden helyzetből” – dicsérte lapunk a hat gólt szerző „kis” Takit, aki egy év után szerepelt ismét a válogatottban.

Az ezúttal centert játszó, két gólt és négy gólpasszt termelő Orth – akinek Hans Tandler két évvel korábban súlyos térdsérülést okozott Bécsben – újfent régi fényében csillogott.

„Tegnap végre ismét az igazi Orthban, az univerzális csatárzseniben volt részünk – írta tudósításában a Nemzeti Sport –, akit a futballközönség a legönfeledtebb lelkesedéssel fogadott vissza kegyeibe. (...) Természetes, hogy a fitt Orth volt a legjobb csatárunk. Az ő közreműködésétől minden csatár és minden akció színt kapott. Dirigenciája alatt helyenként oly szépen játszott a csatársor, hogy az embernek a szíve repesett örömében.”

Lapunk reményének adott hangot, miszerint bízik abban, a Hungária játékosa ezzel a teljesítménnyel végérvényesen visszatért az extraklasszisok táborába. De fájdalom, Orth tulajdonképpen ezen a mérkőzésen búcsúzott el a csúcsfutballtól...

MINDENKI A GYŐZELEM HATÁSA ALATT

Érthetően nemcsak a sajtó munkatársai repestek örömükben a magyarok játéka láttán, a hazai szakemberek, „kollégák” és szurkolók is.

Sőt a 13:1-es győzelem „hatása alatt áll(t) minden nyilatkozó: magyar, francia, (osztrák – a szerk.) bíró egyaránt”.

Pataki Mihály, a Ferencváros veterán, első világháborúban a harcmezőt is megjáró csatára így fogalmazott: „Valahogy olyan kéjes érzés ez, hogy a franciákat így kiporoltuk.”

Kiss Ferenc, a Nemzeti Színház művésze fejében is felsejlettek a pár évvel korábbi (világ)politikai események, miközben mámorosan ünnepelt: „Legjobb volt az én Gyuri barátom, mellette tetszett az eredményes Takács, Skvarek, az új Schmidt, na kit mondjak még! Az egész csapat! 13:1, ez a mi Trianoni-jelvényünk (sic)!”