Sokkal jobb így: ez a futballkatarzis, amelyre minden magyar drukker várt

Ez az este sosem jöhetett volna létre, ha nincs Selcuk Inan és a szabadrúgásgólja.

„Kiszámoltuk, hogyan lehetünk kint a 2016-os Európa-bajnokságon. Nyerjük meg a pótselejtezőt" – írtam ekkor.

Megnyertük.

Megnyerték.

Úgy, ahogy egy mai magyar válogatottnak meg kell nyernie. Ez a válogatott nem sztárjátékosokkal teletűzdelt csapat. Még csak topligás játékosokkal sem teletűzdelt együttes. Nem várható el tőle, hogy lefutballozza legalább hasonló játékerejű ellenfelét. Nem Európa-klasszis csapat.

„Csak" csapat. Alázatosan küzdő, harcoló, verejtékező, rengeteget dolgozó csapat. Európai középcsapat.

Arra, hogy az európai középcsapatok kijussanak az Európa-bajnokságra, az UEFA lehetőséget adott azzal, hogy felemelte a kontinenstorna létszámát. Kihasználta (de még hogy!) Izland. Kihasználta Albánia. Kihasználta Wales. Kihasználta Észak-Írország.

A török–izlandi mérkőzés 89. percéig úgy tűnt, kihasználjuk mi is, a kedvező eredményeknek köszönhetően. Aztán minden megváltozott.

Sokkal jobb lett így.

Az a gól nem balsors volt, hanem lehetőség. Lehetőség arra, hogy a magyar válogatottat ne más csapatok eredményei juttassák ki az Eb-re, hanem a sajátjai. Lehetőség egy bravúrra. Lehetőség az ünneplésre. Lehetőség a futballkatarzisra.

Futballkatarzisnak pedig hosszú, hosszú évtizedek óta híján voltunk válogatott szinten. Voltak meglepő és szép győzelmek. A magyar nemzeti csapat elmúlt huszonkilenc éve nem csak katasztrofális kudarcokról szólt. Viszont minden csak részsiker volt, semmi, de semmi nem hozott befejezettséget. Ünnepet. Valódi katarzist.

Ez az este igen. Az az üvöltés, amely Priskin Tamás pazar gólját, a második találatot, Király Gábor védéseit, vagy a hármas sípszót fogadta, nem kizárólag az öröm üvöltése volt. Kíntól megszabadító, terápiás üvöltés volt ez. Annak a jele, hogy egyszer – ha kapunk lehetőséget, és eleget dolgozunk megragadásáért – nekünk is sikerülhet. Végre. Nekünk. Is. Sikerülhet.

Ettől a diadaltól nem lesz varázsütésre jobb a magyar futball. Nem érik meg maguktól klubcsapataink a kupaküzdelmekben az őszt. Nem lesz varázsütésre tisztább és jobb a közeg. Nem üzemelnek százszázalékos telítettséggel a stadionok.

De ez a diadal egy lehetőség, egy újabb lehetőség. Egy eredményes válogatottat könnyebb – de nem könnyű! – összerakni, mint egy ország futballját. A magyar válogatott egyébként is évek óta jobb, mint a futballunk egésze. Ez a válogatott most tökös, kemény, alázatos, és mentálisan nagyon erős volt, megadta a több ezer kilométert utazó, itthon és idegenben a csapattal tartó, vagy otthon tomboló szurkolóknak azt, amire vágytak és vártak.

Tíz, húsz, harminc éve akár.

Ez a válogatott egyike lesz annak a huszonnégynek, amelyet besorolnak a csoportokba decemberben. Ez a válogatott egyike lesz annak a huszonnégynek, amely jövőre felkészül, elvonul, edzőtáborozik, keretet hirdet, és elutazik. Ez a válogatott 2016 júniusában kifut egy franciaországi stadionba, amelyben ott lesz a hivatalos logó: Euro 2016.

Ez a válogatott megérdemelte, mert csoportjában hozta azt, ami elég volt a pótselejtezőhöz, a pótselejtezőn meg hozta azt a bravúrt, amit más magyar csapat nem az 1986 óta eltelt időszakban. Nem diadalmenet ez.

Ez egy harcos, verejtékes, gyönyörű kijutás.

Ez az a katarzis, amire a magyar futballszurkolók, akik mindenen keresztül kitartottak a nemzeti csapat mellett, 1986 óta vártak.

Az a katarzis, mely játékosnak, edzőnek, stábtagnak, szurkolónak mindent megért.