– Először is tisztázzuk, eredetileg hány mérkőzésre szólt a megbízatása? Korábban ugyanis arról volt szó, hogy négy selejtezőn irányítja a csapatot.
– November végéig tart a megbízatásom, ez a kezdetektől így volt – mondta a felvetésre Bernd Storck szövetségi kapitány. – Tény, hogy ideális esetben a négy tétmeccsen túl egy novemberi barátságos találkozóval is zárhattam volna a sorozatot. De én végig úgy készültem, hogy ez hat mérkőzés is lehet. Amikor kiderült, Dárdai Pál sajnos nem maradhat a válogatott élén, az volt a célunk, hogy megtartsuk a harmadik helyünket a csoportban. Mindig is ez jelentette a célt, nem több, és nem kevesebb. Fontos volt elérni, hogy a csapat ne térjen le arról az útról, amelyre az elődöm segítségével lépett. Borzasztóan nehéz ilyenkor tartani a szintet – főként egy edzőcsere után. Csakhogy a válogatott jelesre vizsgázott. A csapatszellem meghozta az eredményét.
– S mekkora szerepet játszott ebben Bernd Storck?
– Sohasem voltam az a fajta ember, aki az előtérbe helyezi magát. Nekem a csapat a fontos. Ezt igyekeztem a tagjaiban is tudatosítani. Mindig a cél lebegett a szemünk előtt. Dárdai Pál megmutatta a helyes irányt, nekünk azt kellett követnünk. Fokozatosan igyekeztem a saját elképzeléseimnek érvényt szerezni. Ám nem azonnal, ehhez időre volt szükségem. A Feröer elleni hazai mérkőzésen már láttam biztató jeleket. Ha a játék mérőszámaira támaszkodunk, azon a selejtezőn teljesítettünk a legjobban. Hogy csak egy példát mondjak, több mint hatszázhetvenszer passzoltunk. Bizonyítottuk, hogy tudunk futballozni. Megmutattuk, hogy nem kizárólag olyan csapat vagyunk, amelynek védekeznie kell – mert csak azt tud. Nem! Olyan csapat vagyunk, amely a szervezettségére, a fegyelmezettségére épít, és képes támadni. Ezt Görögországban is mindenki láthatta.
– Csakhogy ott kikaptunk. Milyen volt a találkozó utáni hangulat?
– Noha a románok győztek Feröer ellen, valamennyien örültünk, hogy a pótselejtezőt érő harmadik helyen végeztünk. Megvolt a lehetőség arra, hogy legjobb csoportharmadikként közvetlenül kijussunk az Európa-bajnokságra, csakhogy túl sok eredményen múlt a kijutásunk. Azokra nem alapozhattunk, túl sok opció volt, és a sportágnak megvannak a saját törvényszerűségei. Nekem végig a pótselejtező lebegett a szemem előtt. Realista maradtam. Nem várhattam az ellenfeleinktől, hogy eljuttatnak a tornára. Ezért amikor kedd este megtudtam, pótselejteznünk kell, cseppet sem omlott össze bennem a világ. Sok játékost felhívtam, és elmondtam nekik, hogy nem kell szomorkodniuk vagy önsajnálatba esniük. Legyenek inkább büszkék arra, amit eddig elértek, és legyenek derűlátók, higgyék el, a két mérkőzésen kivívhatják a továbbjutást – és irány Franciaország! Most csakugyan a mi kezünkben van a sorsunk.
– Fel sem vetődött önben, hogy erre a két meccsre átadja a helyét másnak?
– Nem, a felelősség továbbra is az enyém. Biztosra veszem, hogy elérjük a céljainkat, a szövetséggel mindvégig arról beszéltünk, hogy a selejtezősorozatot én fejezem be a csapattal. A megbízatásom eleve november végéig szól. Ezért nem is lehetett kérdés a sorsom. Enyém volt a felelősség, és nem szeretném azt most másra hárítani. Megvan bennünk a kellő erő és elszántság ahhoz, hogy megtegyük a továbbjutáshoz fontos két lépést.
– Átérzi, milyen történelmi lehetőség előtt áll a magyar labdarúgás? Ha kijutnánk, piros betűkkel kerülne be az ön neve is a históriás könyvekbe.
– Nem szabad hagynunk, hogy ez befolyásoljon bennünket, és nem engedhetjük, hogy emiatt nyomás nehezedjen az együttesre. Tisztában vagyunk a párharc jelentőségével, elsősorban azonban a játékunkra kell összpontosítanunk. Büszkének kell lennünk, hogy idáig eljutottunk, nem pedig a dolgok rossz oldalát nézni. Amikor jól játszunk, a magyarok mindig azt mondják, persze, mert az ellenfelünk gyenge. Pedig ez nem így van. Mi jók vagyunk. Azért állunk ott, ahol, mert adott esetben felülkerekedtünk ellenfelünkön. A szereplésünk nem elsősorban szerencse, inkább tudás kérdése volt. Változtatni kell az emberek szemléletén és hozzáállásán, különben a szurkolók állandóan csak a múltba révednek és siránkoznak.
– Vagy mondjuk a Szulejmán-sorozat letiltását követelik, mondván, a törökök tehetnek mindenről...
– Hagyjuk már ezt! Ez csak kifogáskeresés. Ami történt, megtörtént, más nem foglalkoztat. Egyébként is, nemcsak a törökök, hanem a kazahok is nyertek. Akkor most tiltsunk be mindent, ami kazah?! Ostobaság! Nem szabad sorsszerűséget emlegetni. Nem a törökök írták meg a sorsunkat. A tetteinkért kizárólag mi vagyunk felelősek. Saját magunkban kell keresnünk a hibát. Tessék, itt van ez a két összecsapás, amelyen megmutathatjuk, hogy Franciaországban a helyünk. Nem szabad állandóan a múlttal foglalkoznunk és Puskásékat emlegetnünk. Érdemes inkább a maiaknak reményt, valamint támogatást adnunk.