Nyilasi szeretetre és elismerésre vágyó játékosokkal találkozott a válogatottnál

– Mit adott önnek az elmúlt két hónap, amelyet Dárdai Pál stábjának tagjaként a válogatottnál tölthetett?
– Leginkább rengeteg élményt – mondta Nyilasi Tibor.

– Pedig alig láttuk. Amikor a kispadot mutatták, akkor sem.
– Pali és Szabics Imre is jóképű, rendben is volt, hogy őket mutatták.

– Viccel…
– Nézze, ebben maradtunk. Amikor Pali először felhívott, hogy számítana rám, előbb elejtettem a telefont, majd azt kérdeztem: ki ajánlott? „Senki, én gondolom így” – felelte. Ezután megegyeztünk abban, hogy mindenről elmondom a véleményem, amiről kérdez, de azt nem akarom, hogy miattam támadják: na, ez is mit okoskodik bele…? És azt is tudom, hogy Szabics Imrével, Sallói Istvánnal, Andrusch Józseffel megbeszéli a dolgokat, és ha még én is mindig a fülét rágnám, beleőrülne. Ekkor megnyugtatott, hogy jöjjek, ezt ő találta ki.

– Hogy zajlott a mindennapi munka a kulisszák mögött?
– Tudja, az jutott eszembe, hogy olyan film pereg a szemem előtt, amelyet már láttam, sőt megéltem annak idején.

– Ezt hogy érti?
– Bukarestben kezdtünk, nyilván eszembe jutott az a legendás ezerkilencszáznyolcvanegyes meccs. Akkor én is ott álltam a pálya közepén, hallgattam a román drukkerek füttykoncertjét. A mostani mérkőzés, miként a miénk is, döntetlenre végződött. Feröeren kikínlódtuk a sikert, éppen úgy, mint mi nyolcvannégy végén Cipruson, az utolsó percben szerzett góllal, amit azért emlegetnek, mert a gólöröm közben a felázott dobókörben hatalmasat estem. S ha már a mindennapokat kérdezi… Mielőtt a bukaresti meccsre, a stadionba elindultunk volna, a kollégák levetítettek egy videót a stábtagokról: Andrusch József egy-egy védése, Sallói István, Szabics Imre góljai voltak rajta, és hát megmutatták az 1983-as ETO–Fradi három-hármas meccsről a három gólomat. A játékosok kuncogtak: milyen tempó volt ez, Tibi bácsi? Mondtam nekik, hogy ha az összes gólomat leadják ismétlés nélkül, négy és fél órán át itt ülünk, és lekéssük a meccset – nevettek, így szálltunk fel a buszra. Nem azt mondom, hogy csak emiatt született jó eredmény, de a feszültséget lehet és kell is néha oldani. A buszon azért még hozzátettem: érdekes, akkor az öregfiúkmeccsre is kijöttek harmincezren…

– Látott, tapasztalt valamit, ami esetleg meglepte?
– A szurkoló hajlamos legyinteni, hogy ezek a srácok a külsőségeknek élnek, milyen gazdagok, amire azt mondom, hogy odakint sem adnak a semmiért egy eurót sem. Bukarestben a mérkőzés végén az öltözőben sokan előkapták a mobiljukat, özönlöttek az üzenetek, akkor döbbentem rá, hogy a pénz olyankor nem számít, ezek a fiúk rettentően éhesek a szeretetre, az elismerésre. Élmény volt átélni az eufóriát, ahogy Rakonczai Imre zenéjére táncoltak az öltözőben, látni a boldogságukat közelről, amely azért tűnt elementárisnak, mert nagyon szerettek volna örömöt adni a szurkolóknak. Tele vagyok élménnyel: Király Gábor profizmusa, maximalizmusa, ahogy Juhász Roland terelgette a fiatalokat, ahogy Dzsudzsák Balázs csak azért hozott egy bőrönd mezt, cipőt, ajándékot, hogy azokat szétossza a kissrácok között, ahogy Gera Zoltán befejelte, noha a harmadik meccsen a harmadik poszton játszott… Hozzáteszem: ezt a filmet is láttam. Hetvenhétben, a Bolívia elleni pótselejtező előtt sérült voltam, és Kovács Feri bácsi, a későbbi kapitány, a Videoton legendás edzője mondta nekem: játssz, amennyit bírsz, a jelenléted is számít a társaknak, de az ellenfélnek is, ha csak egy félidőt, akkor annyit – és ezt Gera Zoli is megértette. Dárdai Pali azzal kezdte, hogy van, akinek csak húsz perc jut vagy annyi sem, de aki ezt nem tudja felnőttként, profin kezelni, inkább ne jöjjön. És lám, megint kiderült, a közönségnek elég, ha azt látja, hogy küzdesz az utolsó percig, ha önmagad adod a pályán.

– Látom, hogy lelkes, és a küzdeni tudás szép dolog, de azért a futballunk nem lett jobb.
– Ezt mi is tudjuk, de nagy eredmény, hogy a srácok jól érezték magukat együtt, számolták a napokat Feröer után, hogy mikor jöhetnek megint, sőt a hangulatnak híre ment. A keretből kimaradók, a sérültek közül is benéztek néhányan, hogy mi újság Telkiben, bárcsak itt lehetnének. És mindenki együtt volt a társalgóban, nem a szobájuk mélyén neteztek, hanem együtt voltak, és ez a pályán is visszaköszönt. Hogy ez a lendület meddig tart, mi lesz a vége, nem tudható, de jó érzés, hogy a gyerekek szeretnek együtt lenni. Pali azt mondta: profik vagytok, aki akar, este egy fröccsöt, egy sört nyugodtan megihat. Na, ez a mi időnkben nem így ment…

MI A VÉLEMÉNYE NYILASINAK ARRÓL, HOGY SOKAK SZERINT MENEKÜL A FELELŐSSÉG ELŐL? ÉS AZ ITTHONI KÖZEGRŐL? A TELJES INTERJÚT KERESSÉK A VASÁRNAPI NEMZETI SPORTBAN!