„A legfontosabb, hogy legtöbbünknek egész életét végigkísérte a sport”

– Életét végigkíséri a futball, az ilyesmihez maradandó gyerekkori élmények kellenek. Hogyan indult a szerelem?
– Csalódással. Tizenegy évesen a Juta-kölyökben együtt játszottam Szusza Ferivel – tíz percig. Akkor kiálltam, mert rájöttem, hogy sohasem viszem annyira, mint ő. Igazam lett, hiszen Szusza legendája a futballnak, fantasztikus, mit tudott.

– Ritka, hogy valaki gyerekként felismeri a lehetőségeit.
– Higgye el, nem volt más választásom, kölyökként is érzékelhető volt a különbség. De nem bánkódtam sokáig, annak köszönhetően, hogy a Könyves Kálmánban lettem gimnazista, ahol már akkor bevezették a mindennapos testnevelést. Kosaraztunk, úsztunk, tornáztunk, és mert a Duna nem volt messze, eveztünk is. A fejelőbajnokságra mindig szívesen emlékszem, az elsőt megnyertük Rózner Győzővel, aki később a Vasas-futball aranykorában szakosztályvezető volt a Fáy utcában. A legfontosabb, hogy legtöbbünknek egész életét végigkísérte a sport, ez is volt a cél. Más kérdés, hogy nem sokáig élt az ötlet, megfúrták, mint azóta mindig.

– Visszatérve a Juta-pályára, az egyik könyvében írja, hogy a pálya szélén azonnal közvetíteni kezdett.
– A közvetítés túlzás, elmeséltem, amit láttam. Kétségtelen, felkaptam egy Schmoll pasztás dobozt, és abba beszéltem, de ez csak azért lehetett, mert akkor már túl voltunk az Üllői úti, olaszok elleni null ötön, amit Pluhár Pista zseniális tálalásában hallgattam a rádióban.

– Akkor még nem tudhatta, hogy nagy utódként figyel rá.
– Persze hogy nem. Utólag jöhettem csak rá, hogy az élmény maradandó volt. De nemcsak a magyar-olasz. Az úszó Csik Ferenc berlini olimpiai győzelmét úgy tolmácsolta Pluhár, hogy ma is tananyag lehetne az ifjú riportereknek. A közvetítést a csillaghegyi strandon együtt hallgattam Székely Évával, meggyőződésem, hogy az az élmény is közrejátszott abban, hogy minden nehézséget leküzdve olimpiai bajnok lett.

– Ezzel együtt futballistaként is sokra vitte, az Aranycsapat tizenkettedik játékosaként emlegetik, ez azért nagy elismerés.
– Inkább megtiszteltetés, annak köszönhető, hogy végigkísértem a zsenik útját. Mert ha tizenkettedik játékos, a szövetségi kapitány Sebes Gusztávot inkább megilleti a titulus – meg mindenkit, aki valóban tett a sikerekért. Magyarán, túlzásnak tartom a címet, de ha már adták – nem vagyok álszerény – tisztelettel köszönöm.

– Puskás Ferenc zsenialitása vitathatatlan, az viszont rejtély, hogy az ötvenes években, amikor még a rádió is nagy kincs volt, hogyan juthatott el a világ szinte minden pontjára a híre.
– Mai fejjel nehezen érthető, de van rá magyarázat. Például az, hogy Öcsi negyvenöt augusztusában, a második Üllői úti magyar-osztrákon volt először válogatott, a magyar-osztrák pedig magasan jegyzett derbi volt akkoriban Európában. Már akkor felfigyeltek rá, aztán az Aranycsapat sikerei nyomán szájhagyomány útján, de terjedt a híre. Az is kellett hozzá, hogy kevesebb legyen a meccs, mint manapság, de alapvetően Öcsi zsenije döntött. Olyan futballista volt, hogy az ellenfelei is áradoztak róla, s persze vitték a hírt, amerre csak jártak.

– Ha már magyar–osztrák... Akkor közvetített először válogatott mérkőzést, amikor Puskás bemutatkozott.
– Sporttörténeti meccs volt, természetesen nem miattam. A negyedik válogatott találkozó volt a háború után Európában. Az angolok átjöttek a kontinensre, játszottak Franciaországban és Svájcban, mi az osztrákokkal egy nappal az említett meccs előtt is megmérkőztünk, aztán jött Öcsi és – megengedem – én. Egyébként máig fájlalom, hogy ma már nincsenek magyar–osztrákok, olyan hagyományt hagytunk veszni, amihez fogható kevés volt Európában.

– Huszonhárom évesen válogatott meccs, szép karrier, ahhoz képest, hogy csak úgy beállított a rádióba.
– Igaz, negyvenöt áprilisában az utcáról estem be. Úgy próbáltak ki, hogy kivittek a Rákóczi út és a Szentkirályi utca sarkára, beállítottak a szétbombázott csemege üzlet kirakatába, és mikrofon, vonal nélkül el kellett mesélnem, mit látok. Hogy miért kellett ezért kimenni az utcára, máig sem tudom, a lényeg, hogy azt dünnyögték, hogy nem is volt olyan rossz.

– Ugorjunk néhány évtizedet, futballkarrierjét nem csupán az jelzi, hogy tizenkettedik játékos az Aranycsapatban, az MLSZ-elnöke is volt.
– És nem bántam meg. Mindenki óvott tőle, Sándor Csikar határozottan állította, hogy megőrültem, a rádió elnöke viszont bölcs ajánlatot tett. Azt mondta, nem akarja, hogy a bukásom után térden állva könyörögjek előtte a szőnyegen, ezért az állásomat nem adhatom fel, és egy fillért sem fogadhatok el a szövetségtől. Így aztán öt órát a Bródy Sándor utcában dolgoztam osztályvezetőként, ötöt pedig a szövetségben elnökként.

– A kapcsolati tőkéje megvolt az elnöki poszthoz, hiszen riporterként jó néhány futballvezetőt ismert Európában.
– A német elnök, Hermann Neuberger különösen örült, hogy én lettem az elnök, mert ő csak németül tudott, mondta is, amikor leköszönő bonni tudósítóként elbúcsúztam tőle. Egyébként baráti volt a viszonyunk, nem véletlen, hogy megkért, hogy nyolcvanötben a hamburgi bárkatasztrófa áldozatainak megsegítésére mi játsszunk meccset a válogatottjukkal . Nekünk is jól jött, hiszen nyertünk egy nullra. De neki köszönhetjük azt is, hogy néhány hónappal később legyőzhettük a brazilokat a Népstadionban.

– Hogyhogy?
– Lekötöttek egy meccset velük, de a brazilok le akarták mondani, mert a nagy sztárok a bajnoksággal voltak elfoglalva. Az angolok, a franciák így nem vállalták, mi igen. Mindössze ötezer dollárunkba került a telt házas meccs, a brazilok repülőjegyét, szállását, ellátását a német szövetség fizette. A jó viszony Neuberger után is megmaradt, példa rá, és büszkeségem, hogy a ma már FIFA-elnök Sepp Blatter egy a nevemmel ellátott zászlót küldött a születésnapomra, a mellékelt levelet pedig úgy írta alá, hogy örök barátsággal.

– Gondolom, köszöntésekben nincs hiány mostanság, mi is csatlakozunk hozzá azzal, hogy bis hundert und zwanzig, azaz még legalább százhúsz évig figyelje a futballt.
– Köszönöm, főként hogy a kívánsága Winston Churchillt idézi, aki, amikor kilencvenedik születésnapján megkérdezték tőle, nem örülne-e jobban, ha a hetvenediket ünnepelnék, azt felelte, hogy akkor már szívesebben fogadná a gratulációkat a száztizediken.