Akinek a futballpálya és a vendéglő is csalogató volt

A hatvanas évek végén, majd a hetvenes években a játékrendszerből adódóan a középső védő mellett játszó beállós fogta az ellenfél középcsatárát. Később ez úgy módosult, hogy a csapatok „piócája" a legveszélyesebb támadót követte árnyékként.

Noskó Ernő, az újpestiek beállósa fedezetként kezdte a lila-fehéreknél, és ha lehet azt mondani, fokozatosan került egyre hátrébb, mert a Vasas Izzóban még csatárt játszott. Aztán mire a Tábor utcából átért a Megyeri útra, nem a gólokért volt felelős, hanem azok elhárításáért, emellett jobbhátvédként sem mozgott idegenül. Akkoriban az is nagy szó volt, ha valaki állandó helyet vívott ki magának egy budapesti csapatban.

Más kérdés, hogy Noskó bemutatkozásának évében, 1965-ben Szusza Ferenc irányításával az Ú. Dózsa jó kezdés után a hatodik helyre esett vissza, s a tavaszi szezont követően a vezetőség a szintén egykori újpesti játékos, Balogh Sándor kezébe adta a marsallbotot, az együttes pedig ősszel végül bronzérmes lett. (Akkor még tavaszi-őszi rendszerben rendezték a bajnokságot.) Idézet a Népsport 1965. november 30-i értékeléséből: „(...) Többek között megszilárdult a csapatszellem, biztonságosabb lett a védekezés (...)" „(...) Fokozatosan épült az együttesbe Noskó (...)"

– Minek köszönheti, hogy az Ú. Dózsa stabil játékosa lett?
– Nekem bárki bármit mond, legalább annyit számít a szerencse, mint a futballtudás. Engem Szusza Ferenc tett be, az első négy fordulót követően az első helyen álltunk, és én is megvetettem a lábam az együttesben. Később Baloghnál is csapattag maradtam.

– Edzői milyen feladattal küldték a pályára?
– Ha a klasszikus felállásban szerepeltünk, balfedezetet játszottam, míg az akkoriban divatba jövő négy-kettő-négyben a középhátvéd mellett én voltam a beállós. Le kellett vennem az ellenfelek legveszélyesebb csatárát a pályáról.

– Akkoriban már összeállt a legendás újpesti csatársor?
– Fazekas még nem játszott, de a csatársorunk egyáltalán nem volt gyenge. Általában Kuharszki, Göröcs, Bene, Dunai II, Zámbó összetételben álltunk fel. Egyébként az edzéseken olykor két-háromezer néző előtt tréningeztünk, edzőnk, Szusza Ferenc azzal szórakoztatta a szurkolókat, hogy zseniális rúgótechnikáját csillogtatta. Odaszólt a kapus Lungnak, hogy húsz méterről tízből nyolc lövést a jobb felső sarokba küld, s általában nyert. A csatárokkal abban vetélkedett, hogy a tizenhatosról ki találja el többször a lécet. Ilyen versenyhelyzetben senki sem akart lemaradni Szusza mögött.

– Itthon olyanok remek futballistákat kellett lefognia, mint Tichy Lajos, Albert Flórián, Farkas János. A külföldiek közül kik voltak a legnagyobb ellenfelek? Azt se tagadjuk, nem ment a szomszédba a keménységért...
– Úgy voltam vele, ha az itthoni legjobbakat megfogom, olyan nagy meglepetés a külföldiekkel sem érhet. Mivel labdarúgásunk magas színvonalú volt, a klubokat és a válogatottat rendszeresen hívták külföldre. Nyaranta Spanyolországban portyáztunk, télen a válogatottal szinte hazajártunk Dél-Amerikába. Szóval én itthon Farkas Jancsi ellen játszottam, de hogy milyen futballista is volt ő, a legjobban az jellemzi, hogy egy-egy ilyen dél-amerikai túrán nagyobb fotókkal várták, mint az ötvenes években itthon Rákosi Mátyást. A Vasas ezerkilencszázhatvanhétben megnyerte a Hexagonal-kupát a Pelével felálló Santos előtt, és Jancsi remekelt. Uli Hoenesst a Népstadionban kellett fognom ezerkilencszázhetvennégyben a Bayern elleni BEK-elődöntőben, Johan Cruyffot pedig egy spanyolországi tornán.

– Pályafutásának volt nagy csalódása?
– A marseille-i négy egyes vereség a csehszlovákoktól! Akkor voltam másodszor válogatott, és éppen a csehszlovákok elleni budapesti mérkőzésen mutatkoztam be a nemzeti csapatban.

– Sós Károly szövetségi kapitány lecserélte. Rosszul játszott?
– Nem! Adamec lerúgott, rá sem tudtam lépni a lábfejemre. Le kellett cserélni. Éppen Farkas állt be helyettem.

– Amikor Sós Károly ült a válogatott kispadján, ön csupán kétszer volt csapattag. Miért?
– Én beállósként és jobbhátvédként is számításba vehető voltam, de hátvédként klubtársam, Káposzta Benő játszott általában. Meg aztán Sós Károly nem ismerte a játékosokat, kis túlzással össze-vissza tologatta őket a csapatban.

– Hogy a maiak ezt megértsék: ő évekig volt az NDK szövetségi kapitánya, itthon szinte senkit sem ismert. Ehhez legendás történetek is fűződnek...
– Akkor mi is nevettünk rajta, de utólag azt mondom, ha tájékozottabb, lehet, hogy másként alakul sok minden. Egy edzőtábor alkalmával Fazekas Laci autóval érkezett, kiszállt, az édesapja pedig hazavitte a kocsiját. Sós kérdezte Kapát: »Fater hol van?« Laci visszakérdezett: »Hogy-hogy hol? Sehol, hazament.« »Hazament?« Szó szót követett, aztán kiderült, Sós Fatér Károlyra gondolt, a Csepel kapusára, aki szintén kerettag volt. De nem Fatért mondott, hanem fatert... A másik történet már velem is kapcsolatos: a marseille-i meccs taktikai értekezletén kihirdette az összeállítást, a hátvédsorba két helyre is beírt, aztán amikor mondtam, hogy »Mester, hol játsszak?«, azt válaszolta, beszéljem meg Ihász Kálmánnal.

– Mondják, a Marseille-hez vezető kudarc egyik oka, hogy Sós nemcsak a játékosok nevét, hanem a posztjukat sem ismerte pontosan. Ez igaz volt?
– Már a Fatér Károllyal kapcsolatos történet is erre utalt, és számtalan ehhez hasonló eset történt. Vinkovics Lajos gyúrót Sinkovicsnak hívta. Kérdezte hol van Sinkovics, erre a csapatorvos Botár Zoltán mondta, hogy a Nemzetiben, viszont Vinkovics mindjárt jön... Páncsicsot Táncsicsnak, Solymosit Somlainak hívta. Edzőmeccsen bekiabált: »Gyula, mit csinálsz?!«, mire a kispadon ülő Rákosi szólt neki, hogy nincs a pályán. Erre Sós azt mondta: »Nem baj, te ugyanígy csináltad volna!« A legnagyobb hibája persze az volt, hogy Prágában rosszul cserélt, 3:1-re vezettünk, és ha nem egyenlítenek ki a csehszlovákok, nincsen marseille-i mérkőzés sem.

– Az edzőséggel miért nem próbálkozott?
– Nem éreztem magamban, hogy nekem edzőnek kellene lennem. Meg aztán játékosként eleget voltam edzőtáborban, távol a családomtól, trénerként ez sem hiányzott volna. Jobban érdekelt a vendéglátóipar. Nem bántam meg. A zuglói Csalogató igazi futballistatörzshely lett. Pedig volt játékostársam, Zámbó Sanyi azt mondta, a vendéglátós élete olyan, mint egy rabszolgáé.

– Pályafutása során kik voltak azok az edzők, akiket szeretett?
– Rengeteg egyéniség keze alatt dolgoztam. Lakat Károly szellemes tanárember volt, Baróti Lajos talpig úriember. Szusza esetében a kitűnő futballistából közepes tréner lett, bennem mégis pozitív emlékeket ébreszt. És nem hagyom ki Mészöly Kálmánt sem: amikor a másodosztályú Budafokhoz igazoltam, nagyon jó edzéseket tartott, emellett remek meglátásai voltak.

– Beszéljünk jelenlegi labdarúgásunkról! Mit szól az Újpest vesszőfutásához?
– Miért, van Újpest?

– Diósgyőr viszont van!
– Csak nehogy szalmaláng legyen a jó szereplés! Ne fogyjon el a pénz. Mert egyébként csak három olyan csapatot tudok mondani, ahol stabil a háttér: a Debrecen, a Videoton és a Győr.

– A Videoton ennek ellenére gyengén szerepel.
– Csodálkozik? Paulo Sousa mindenáron erőlteti a légiósokat. Apropó, látta valaki korábban ezeket a játékosokat? Nem hiszem, hogy magyar csapatoknál járható út, hogy szinte az egész együttes légiósokból áll. Sokkal inkább egyetértek Détári Lajossal, aki azt nyilatkozta, ha két egyforma tudású futballistája van, nála a magyar kap helyet. Egyébként azt sem értem, hogy Prukner László, aki a Fradinak nem volt jó, néhány nap múlva már a ZTE edzője lett.

– Mi a véleménye a válogatottról?
– Ugye nem kell kimondanom, hogy továbbjutunk-e vagy sem? Az bánt, hogy nem a saját kezünkben van a sorsunk. Ugyanis nehezen képzelem el, hogy a svédek négy pontot elhullajtsanak. Azt azért díjazom, hogy támadófutballt játszunk. Végre!